Elveszettnek hitt Janus Pannonius-művet talált egy nápolyi könyvtárban Szent mártoni Szabó Géza irodalomtörténész, az ELTE oktatója. Az Anjou René nápolyi királyról szóló dicsőítő költeménynek eddig csak a felét ismerhettük, most előkerült kéziratosan a teljes, 1452-ben, Ferrarában megírt 1043 sor. A magyar fordítás heteken belül megjelenik.
– Mondja meg őszintén, a Janus-kutatók nem irigykedtek?
– Nem tudom megítélni. Lehet, hogy valakiben volt irigység, de én nem ezt tapasztaltam. Úgy vélem, inkább örültek. Én is örültem volna, ha valaki talál egy új Balassi-verset.
– Merthogy ön Balassi-kutató. S mégis ön találta meg Janus Pannonius életművének hiányzó darabját. Nagy dolog ez?
– Ha mondjuk Villon-kézirat került volna elő Franciaországban, úgy hiszem, az ottani televízió aznap bemondta volna. Engem meglepett, mennyire nem érdekelte ez a történet a médiát. Az eddigi tudósítások csupán annak köszönhetőek, hogy egykori tanítványaim közül többen a sajtóban dolgoznak.
– És a kollégák megveregetik a vállát?
– A minap találkoztam az ELTE-n az egyik XX. századdal foglalkozó irodalomtörténésszel, aki azt kérdezte: miért nincs mindenütt kifüggesztve az egyetemen, hogy te milyen nevezetes dolgot találtál?
– Vagyis ilyen csak egyszer adatik az ember életében?
– Sőt, inkább egyszer sem. Janus Pannoniust illetően az utolsó ilyen nagy felfedezés Ábel Jenőé volt 1880-ban, amikor a vatikáni könyvtárban a most előkerült költemény első felét találta meg. Ez volt a legfájóbb hiánya a Janus-életműnek. Készül a kritikai kiadás, az első kötet már megjelent, következnek az elégiák, majd a panegyricusok (dicsőítő énekek), vagyis immár a teljes Janus-életművet közzé lehet tenni.
– Amikor szeptember 30-ára egybehívták a Janus Pannonius-kutatókat, elhitték, hogy szenzációs dolgot fog bejelenteni?
– Szeptember 30-án azok jöttek el az MTA Irodalomtudományi Intézetébe, akik régi magyar irodalommal foglalkoznak. Kezükbe adtam a kézirat kópiáját, az átírt latin szöveget és a fordítást is. Úgy gondolom, valamennyiüket megleptem, hiszen azt hitték, valamiféle hipotézissel állok elő. De szerencsém volt, nem kellett bizonyítanom, hogy Janus Pannonius művéről van szó, ugyanis ebből az 1043 soros költeményből 497 sort már ismertünk. Most a teljes mű került elő, és nem lehetett kérdés, ki írta.
– Társfelfedezőnek nevezte az internetet, hiszen azon keresztül jutott a vers nyomára. Hogyan?
– Valóban az interneten böngészgettem, amikor rátaláltam egy XIX. század végéről származó tanulmányra. P. szignóval Léon-Gabriel Pélissier francia történész írta, aki egy ideig Nápolyban kutatott. Egy ottani kódexből idézett szövegrészleteket, és feltette a kérdést: ki írhatta a René királyt dicsőítő sorokat? Azonnal ráismertem Janus művére: az Anjou Renéről szóló panegyricus részletére. Szerencsére a francia történész megadta a pontos jelzetet is.
– Vagyis csak el kellett menni a nápolyi könyvtárba és megnézni, megvan-e még a kéziratos kötet.
– Nápolyban oktató ismerősömet, Tóth Máriát vettem rá erre a feladatra. Ő megrendelte, majd e-mailben elküldte a digitálisan rögzített 39 lapnyi szöveget – ennyit tett ki a kéziratos kötetben Janus teljes műve.
– Mondhatnánk, óriási szerencséje volt, hogy ilyen jelentős felfedezésre jutott, de tudjuk: nem csak a szerencsén múlott.
– A Janus-kutatók, akik korábban keresték a művet, nem akadtak a nyomára. Ezért mondhatjuk, hogy valóban szerencsém volt. De a lottót is csak az nyerheti meg, aki bedobja a szelvényt. Immár másfél éve foglalkozom a Janus Pannonius-ikonográfiával, vagyis azzal, hogy az eddigiekben Janusénak tartott, de hiteltelen ábrázolásokon kívül van-e olyan, amelyen valóban a magyar humanista költő arcát láthatjuk. Ennek kapcsán érdekelt az Anjou Renéről szóló dicsőítő költemény, s akadtam rá a 111 éve megjelent folyóiratcikkre.
– A megtalálástól a bejelentésig hónapok teltek el. Teljes titokban tartotta a történteket. Félni lehetett, hogy valaki eltulajdonítja a felfedezést?
– Azt akartam, hogy a bejelentéskor már valamelyest készen legyek a majdani forráskiadással, s természetes legyen az, hogy én, a megtaláló teszem közzé. Ezért is fordítottam le magyarra.
– Mégis meglepő, hogy fordítási tapasztalatok nélkül belevágott a latin nyelvű vers magyarra ültetésébe. Mikor tanult meg hexameterben verset írni?
– Voltak korábban is próbálkozásaim, amikor egyetemre jártam, latin szakosként részt vettem műfordítói pályázaton. Néha készítettem rövid fordításokat, de ilyen mennyiségben, hogy 551 sort kelljen lefordítanom, erre nem volt példa az életemben. Volt bennem ambíció, hogy megmutatom, erre is képes vagyok. Kevésnek éreztem, hogy pusztán annyit jelentsek be, megtaláltam. Úgy gondoltam, nekem is hozzá kell tennem valamit.
– Összevetve a Kerényi Grácia által fordított résszel, egységes egészet alkot?
– Ez volt a törekvésem, úgy gondoltam, nem adhatom alább. Nem tudom megítélni, hogy Kerényi Grácia fordításához mennyire méltó az enyém, de arra törekedtem, hogy betartsam a hexameterírás feszes szabályait. Sokszor könnyűszerrel meg lehetett volna alkotni a verssort, ha nem törődöm a sormetszettel. Két dolog lebegett előttem: lehetőleg maximálisan benne legyen minden verssorban az a jelentés, ami az eredetiben, másrészt hogy metrikailag hibátlan legyen. Volt úgy, hogy esetenként le tudtam egyhuzamban fordítani tíz sort, de előfordult, hogy két soron napokig törtem a fejem. Három hónapig dolgoztam rajta.
– Mikor olvashatjuk magyarul a teljes fordítást?
– Remélhetőleg decemberben, a pécsi Jelenkor című folyóiratban fog megjelenni a teljes latin szöveg a magyar fordítással. Ezt követően pedig egy tudományos folyóirat teszi közzé a forráskiadást, már csak az eredeti latin nyelven – ennek előkészítése időigényes, de már dolgozom rajta.
– Janus Pannonius kötelező tananyag az iskolában. Elképzelhető, hogy ezt a művet tanítani fogják?
– A dicsőítő költemény annak a kornak volt a divatja. Janus Pannonius életművében ez van a legtávolabb tőlünk. A panegyricusokat az iskolában nem is nagyon említik. A legfőbb baj velük, hogy olyanokat dicsőített, akiket ma már nem ismerünk. Ha Mátyás királyról írt volna, az bizonyára jobb lenne.
– Ezek szerint unalmas a René királyt dicsőítő, több mint ezersoros mű a magyar olvasó számára?
– Egyáltalán nem. Ebből a költeményből új arcát ismerjük meg Janusnak. Korábban azt tudtuk róla, hogy beteg volt a táborban, a katonai dolgokat nem szereti. Meglepő módon az újonnan megtalált részben nagy élvezettel, nagyon mozgalmasan írja le a hadműveleteket. Nem olyan ez a mű, mint a többi panegyricus, hanem egy eseménytörténeti elbeszélés, így mint olvasmány is izgalmas. Képzelje el, milyen nehéz feladata lehetett dicsőítő költeményt írni egy olyan királyról, aki éppen elvesztette Nápoly városát. Van benne egy nagyon érdekes rész, amely arról szól, hogy azért veszett el Nápoly, mert egy áruló megmutatta a vízvezetékeket, és azon hatoltak be a városba a támadók. Több soron keresztül olvashatjuk, hogy ennek a gazembernek Janus azért nem írja le a nevét, hogy azt soha senki ne tudja meg, és a történelem se örökítse meg átkos emlékezetét. Máris érdekelni kezdi az embert, vajon ki lehetett az.
– Vagyis, noha nem Mátyás királyról, de a francia történelem egyik ismert alakjáról szól ez a mű. A franciákat érdekelheti, mit írt latin nyelven egy magyar költő?
– Anjou Renének Franciaországban nagyon jó emlékezete van, különösen szülővárosában, Angers-ban, ahol szobra áll a vár előtt. Idén, születésének 600. évfordulóján nagy kiállítással és konferenciával emlékeztek meg róla. Szerintem a franciák örülnek majd, hogy előkerült a királyukról szóló teljes dicsőítő mű. Miután a Jelenkorban megjelent, értesíteni fogjuk őket.
– A kézirat, amit talált, nem korabeli, hanem XIX. századi másolat. Folytatja a kutakodást?
– Igen, megpróbálok eljutni egy még korábbi kézirathoz, a most fellelt előzményéhez. El kell mennem Nápolyba, meg kell néznem személyesen is a kötetet, hátha ki tudom deríteni az előzményeit, vagy a másoló személyét azonosítani tudom, esetleg még találok a kötetben használható utalásokat.
– Valaki fizeti az utat?
– Pályázatot nyújtottam be Klebelsberg- ösztöndíjra.
– És ha nem nyeri el?
– Akkor majd más módot találok, hiszen itt már nem rólam van szó – ez a nemzeti kultúra ügye.
Renatusnak, Szicília királyának dicséretéről való három könyv,
II. könyvecske, 8-15.
(Szentmártoni Szabó Géza fordítása)
Csak maga Parthenope szállt szembe a nagy diadallal.
Hajdan a szép Thébát Bromiussal, sőt ama Tróját
Sem támadta ilyen sok harcos, ezer hadigálya
Árnyékolta a nagy tengert, bontván a vitorlát.
Egyetlen város veszedelméhez seregellett
Hosszan a romlás, Mars zord népeit elhivogatta.
Ők kik iker Baleárt bírják, hol drága göröngyből
Termés-istennő számára kegyelt sziget éled.
hetivalasz.hu, Halász Csilla
