Móser Zoltán fantasztikus cikksorozata a régmúlt idők, az elfelejtett Magyarország kincseit mutatja meg nekünk ebben a párját ritkító sorozatban, mely a Magyar Nemzet hétvégi magazinjának volt elengedhetetlen tartozéka. Utazzon velünk, ismerjük meg együtt Magyarországot.
Kőrösi Csoma Sándorral kétszer találkoztam: egyszer Kodály kórusművében, amely a Sirass anyám, sirass… kezdetű székely keserves feldolgozása, másodszor Közép-Ázsiában, Buharában. A népdal és Kodály is siratja, s persze vele együtt mi is, de a 34 éves Csoma annak idején nagy örömmel indult útnak. A nagyenyedi Hegedűs Sámuel szerint így búcsúzott 1819 novemberében: „No, holnap isten segedelmével indulok!” Tudta-e, hogy hová, érezte-e hosszú, örökre befejezetlenül maradt útjának veszélyeit? Csak annyit tudott, hogy meg kell találnia az ősök földjét valahol Ázsiában. A nagy Tatárföld, s azon belül is a jogurok vagy sárga ujgurok földje volt Kőrösi Csoma álmainak soha el nem ért, végsőnek hitt célja.
„Csoma már 1820 szeptemberétől iráni (perzsa) földön jár, azaz olyan országban, amelynek a nyelvét nem ismeri – írja egyik monográfusa, Terjék József. – Fölismeri a perzsa nyelvtudás fontosságát, s elhatározza, hogy megtanulja ezt a nyelvet is. Közben tökéletesíti angoltudását, mivel Teheránban az angol követségen baráti segítőkre talál. Pénze elfogy, levéllel fordult a nagyenyedi patrónusokhoz, hogy támogassák további útjában. A választ azonban nem várja meg, mivel a követségen anyagiakkal is segítik, így tovább tud utazni. Tudatában van, hogy útja innen már az európaiak számára veszélyes területekre visz, ezért Teheránban hátrahagyja valamennyi iratát, szellemi végrendeletét tartalmazó levelét is … és örmény ruhában folytatja útját.”
Hosszú ideig tartózkodik Meshedben, ahonnan aztán a turkománok földjén (Türkmenisztánon) át Buharába érkezett: vagy ezen a tájon („Nagy-Buharia”), vagy Jarkend vidékén („Kis-Buharia”) véli megtalálni a magyarság őshazáját. „Az ekkor még független emirátus fővárosából egy háborús vaklárma ötnapi tartózkodás után gyors távozásra készteti, mégpedig Afganisztán felé. Elhatározása ma is több okból is talányos. Orosz nyelvtudása, európai származása talán elegendő védelmet nyújtott volna háborús helyzet kialakulása esetén is. Az is ismeretlen, hogy ha mindenképpen helyesnek vélte Buharát elhagyni, akkor miért nem Szamarkand felé veszi útját, ahogy azt tervezte is?” Néhány ezer kilométeres út vállalásával Kasmíron, Afganisztánon át két biztonságot nyújtó francia katonatiszttel kelt át a híres és hírhedt Haibár-hágón, s ezzel indiai földre lépett.
Élete további alakulása, a hazájába való soha vissza nem térése közismert. Ezért Kőrösi kapcsán másik népdal kezdő sorát is idézhetem: Elindultam szép hazámból… Ezt az éneket Bartók gyűjtötte népdalgyűjtő útjainak legelején Békésgyulán. Azt is mondhatom, hogy így s ezzel indult Bartók pályája. Tudjuk, hogy élete alkonyán ő is eljutott a világ (másik) végére, de csak haló poraiban, fél évszázaddal halála után tért haza. Csoma meg maradt Indiában: örökös álmát ott alussza Dardzsilingben, távol Erdélytől.
Móser Zoltán, mno.hu
