Hol volt, hol nem volt, élt két híres és tehetséges író, akik fantázadús regényeikkel megdobogtatták az olvasók szívét, akiknek minden egyes megnyilvánulását és szavát árgus szemekkel (és kihegyezett fülekkel) figyelték.
Amíg az egyik a horrorban, a másik az ifjúsági regények körében alkotott nagyokat. Az egyiket Stephen Kingnek, a másikat J. K. Rowlingnak hívták. De ebben a mesében mindketten bal lábbal keltek fel életük legrosszabb napján és másnaposan, kialvatlanul fogtak hozzá a Köddé váltak-hoz. Tömören így lehetne jellemezni Grant regényét, amiben elég sokat koppintott a fent nevezett íróktól.
Egy átlagos napon a gyerekek épp a bölcsödében, vagy az iskolában tartózkodnak, amikor arra figyelnek fel, hogy hipp-hopp (jön Vuk) eltűnnek a felnőttek. Az egyik pillanatról a másikra. Juhé, legalább degeszre tömhetjük magunkat a fagyival és nézhetjük a Maónika show-t a tévében anélkül, hogy bárki ránk szólna! Csakhogy időközben arra is rájönnek, hogy mindegyik idősebb gyerek is köddé válik abban a pillanatban, amikor betölti a tizenötödik születésnapját. Ráadásul a gyerekek alkotta közösségben [A kukorica gyermekei] már nincsenek nagykorúak, akik képesek megfegyelmezni az erőszakosabb fiúkat, nincs aki ellássa őket és felügyelje a település életét. Plusz ott az a körülbelül húsz mérföld átmérőjű, titokzatos üvegbúra [Under the dome], ami miatt képtelenek segítséget hívni, mivel bekeríti őket és nincs rajta egy kapu sem. Épp ezért az egyik átlagosnak tűnő tizenévestől, Samtől [Harry Potter] várnak segítséget, aki korábban azzal bizonyította be bátorságát, hogy megállította a szakadék felé guruló iskolabuszt. A fiú maga mellé állítja az okos csajt [Hermione] és a cinikus haverját [Ron] – de időközben kiderül, hogy Sam egy csodás képesség birtokában van: képes a tenyerén áthaladó erővel megsebesíteni az őt bántó személyeket [kame hame!]. A környéken pedig egyre s másra bukkannak fel a furcsaságok és az óra ketyeg [A menekülő ember], mivel a srác nemsokára betölti a tizenötödik születésnapját…
Persze vannak a Gonoszok [Mardekár], akik meg akarják szerezni a gyerekek és a település fölötti hatalmat és le akarják igázni Saméket, azaz a Jókat. De vannak még bőven utalások a két író műveire, csak nem akarom fellibbenteni a fátylat az összesről. Ehhez képest ezek a legkevésbé idegesítő dolgok a regényben, mert hiába csordogál szépen a történet és bontakoznak ki „a titkok”, ha a hajam tudtam volna tépni a sok majdnem-haláltól. Így szoktam nevezni azokat a jeleneteket, amikor végre látványos és fantasztikus elemekkel teli összecsapásról olvashatunk – hű, meg há, adrenalin az egekben, reménykedünk, hogy valaki mindjárt meghal, aztán mégsem. Meglövik, de túléli; halálos sebet kap, de meggyógyítják; cafatokra szaggatják, de továbbsétál. Egy idő után rohadt bosszantó, ha a cselekmény szempontjából csak az ismeretlen és a francot-sem-érdeklő egyének esnek áldozatul az írónak. Ennek csúcspontja a mű végkifejlete (amit az év második legrosszabb befejezésének tartok; az első helyezettnek számító borzalmat senki sem képes überelni), amiben *SPOILER ON* a két főszereplő és csatlósaik összecsapnak a városkában – persze tele látványos elemekkel és sok gyereket megmozgató akcióval – és a Gonosz felülemelkedik a Jón és megöli. Mármint csak azt hisszük, mert a Jó feltápászkodik, tele sebbel, lesöpri magáról a rádőlt épület vakolatdarabkáit és azt mondja a rettenthetetlen és kegyelmet nem ismerő Gonosznak, hogy húzza el a belét. Mire a Gonosz vállat von és elsunnyog. *SPOILER OFF*
Olvassatok inkább Harry Pottert, akár tizenhatodszor is, minthogy ezt. Vagy a Battle Royale-t. Abban legalább tényleg tökösek a gyerekek, nem csak úgy tesznek, mintha. Ott aztán folyik a vér.
(6/10, Egmont)
Natasha
Szerző a Flag Polgári Műhely tagja
http://biblioteka.freeblog.hu
