Idén hetvennégy éve hunyt el Tormay Cécile írónő, akiről ma is kevesen tudják, hogy 1937-ban csak azért nem kapta meg a Nobel-díjat, mert azt posztumusz nem lehet odaítélni. Ha él néhány hónapig, most már két Nobel-díjas magyar író lenne.
Tormay Cécile Budapesten született 1875. október 8-án, 1937. április 2-án halt meg Mátraházán. Az írónő családjában hagyomány volt a hazaszeretet, a magyarság újjászületéséért folytatandó, ha kell, szellemi, ha kell, fegyveres harc vállalása. Anyai dédapja, Tüköry József építési vállalkozó Széchenyi István, a legnagyobb magyar hű munkatársa volt a Lánchíd fölépítésében. Apai nagyapja, Tormay Károly honvéd őrnagyként vett részt az 1848–49-es szabadságharcban.
Tormay Cécile kisgyermekként, a család nádudvari birtokán nevelkedett (teljes nemesi titulusa Nádudvari Tormay Cécile). Azok közé a hazafiak közé tartozott világéletében, akik sokakkal ellentétben nem voltak elragadtatva az Osztrák–Magyar Monarchia millenniumi csillogásától sem, megérezték a magyarságra leselkedő súlyos veszélyeket, amelyek kezdődtek a forradalom leverésével, folytatódtak a kiegyezéssel, tetőztek az első világháborús tragédia, majd a trianoni országcsonkolás traumájával. Tormay mindmáig kevéssé ismert nagyregénye, a Bujdosó könyv (1920–1921) megidézi az őszirózsás forradalom, majd a tanácsköztársaság nevű vörös puccs iszonyatát. E könyv nemcsak Kun Béla terroristáinak rémtetteit örökíti meg, egyetemi hallgatók élve megnyúzásától, élve eltemetett, folyóba ölt magyar parasztokig, hanem azt a hamis képet is eltünteti, amely szerint az őszirózsás forradalom még vállalható a nemzeti elkötelezettségű emberek számára. Megtudjuk e könyvből, hogy Károlyi Mihály árulásának nagymértékben köszönhető, hogy a trianoni országcsonkítás megvalósulhatott, s azt is, hogy a vérengzések, a rablások, a rekvirálások már a Károlyi-kormány és az őszirózsás forradalom napjaiban elkezdődtek.
E regénye miatt több baloldali szervezettől, embertől érte súlyos fenyegetés. Ő nem hátrált meg, kiadta a könyvét, a baloldal bosszúja nem maradt el. 1925-ben a baloldali sajtóban botrányos, hazug, ál-leleplező cikkek jelentek meg Tormay Cécile magánéletéről. Pert indított, meg is nyerte, amelynek következtében a fő rágalmazó másfél éves börtönbüntetést kapott. Ám a meghurcoltatások közben tönkrement az írónő szíve, emiatt hunyt el hetvennégy évvel ezelőtt a mátraházi szanatóriumban. Tormay Cécile tragédiája is bizonyítja, hogy a magyar baloldali sajtó már jóval az 1947-ben elkezdődött diktatúra előtt ismerte az összes aljas fogást, rágalmazást, befeketítést, amelyet – enyhén szólva – mindmáig nem felejtett el.
Tormay Cécile írásművészetét jellemzi a kifinomult, arisztokratikus konzervativizmus és a modern formabontás, látomásosság míves egysége. Első sikeres regénye, az Emberek a kövek közt (1911) egy magyar vasutas fiú és egy horvát pásztorlány tragikus szerelmét örökíti meg. A Régi ház (1914) című családregénye minden idők egyik legnagyobb történelmi tárgyú magyar regényének számít mindmáig. Mitológiai tárgyú novellaremeklések, a Magyar legendárium, kiemelkedő prózaremeklések (A virágok városa, a Szirének hazája, a Csallóközi hattyú, a Fehér barát) újrafölfedezésért kiáltanak. Akár csak az Ősi küldött című grandiózus regénytetralógiája.
Tormay Cécile-lel a huszadik századi szocialista realizmussal kezdődő, a posztmodernista ízlésterrorral tetőző hivatalos kánon még annál is mostohábban bánt és bánik, ahogyan Pósa Lajossal, Szabó Dezsővel, Nyirő Józseffel, Wass Alberttel, egy ideig Márai Sándorral és másokkal bánt. Őt úgyannyira sikerült kitörölni a nemzet kollektív emlékezetéből, hogy máig is kevesen tudják még a nevét is. Köszönet illeti Jobbágy Évát és a Tormay Cécile Kört azért, ahogyan évek óta szívósan munkálkodnak a Tormay-reneszánszért.
mno.hu, Pósa Zoltán
