Rég volt, hogy egy mozit annyira vártam volna, mint a Sucker Punch-ot. Olyan volt nekem, mint valamiféle filmes messiás, ami elhozza végre a megváltást ebben a rettentő posványos, gusztustalan, dühítő iparágban.
Sosem csináltam nagy titkot belőle, hogy nem vagyok nagy rajongója a mostanában futó mozgóképeknek, ám valamiért úgy éreztem, talán végre eljön a fordulat. S hogy beigazolódtak a várakozásaim? Azonnal elárulom, kedves olvasók.
Több okot is fel tudnék sorolni, amelyek előzetesen a film értékeit voltak hivatottak igazolni. Először is nincs azzal baj, ha néha lát az ember némi agyatlan, látványos, durrogós, lövöldözős, hadonászós alkotást. Nem is számítottam másra, ezért nem is zavart volna, ha a kissé harmatos történetecske háttérbe szorul a robbanások és golyózápor vakító fényében. Sajnos ez egyre elterjedtebb módi, így időnként megteheti az ember, hogy szemet huny felette. Na de arra azért még én sem számítottam, hogy a sztorit, mint olyat teljesen kihagyják belőle!
Annyit már a bemutató előtt lehetett tudni, hogy a fő váz a következő: van a gonosz mostohaapa, aki a copfos, szőke Baby Doll-t orvul bedugja egy diliházba, ahol aztán a lányka elkezd elképzelni magának mindenféle hajmeresztő kalandokat. Ez így rendben is volna… de ez az ismertető igazából ténylegesen le is fedi a film teljes történetét. Nincsenek csavarok, fölösleges bonyodalmak, elágazások. Ennyi az egész. Na jó, mindezt a készítők egyszerre két képzeletbeli síkkal próbálták ellensúlyozni, ami meglátásom szerint pontosan eggyel több, mint amire szükség lett volna. Az oké, hogy a rút valóság elől, ahol a mi kis szépségünk teljesen tehetetlen és kiszolgáltatott, a képzelet oltalmazó világába menekül, de itt mégsem teljesen erről van szó. Igazából még annyi sem derül ki, hogy miről van szó. A valósággal csupán a film elején és a legvégén szembesülünk, a köztes időben pedig egy elképzelt világot ismerhetünk meg. Ám ez a dimenzió is csupán ugródeszkaként szolgál, amiből aztán eljuthatunk az előzetesekben látott látványos akcióvilágba.
A lényeg, hogy Baby Doll szökni próbálna az elképzelt bordélyházból, amihez meg kell szereznie néhány tárgyat. Pont, mintha egy gagyi kalandmodullal állnánk szemben. Az elképzelt bordélyházban aztán hamar mellészegődik négy újabb leány, akik szeretnének csatlakozni a főhősnő szökési tervéhez. Innentől aztán együtt hagyják időről időre maguk mögött az elképzelt bordélyházat, hogy megküzdjenek az elképzelt bordélyházban elképzelt világ teremtményeivel.
Kedves olvasóim úgy érzik, a fent leírtaknak nincs az ég adta világon semmi értelme? Bízzanak bennem, amikor azt mondom: a filmvásznon sincs semmivel több értelme, mint leírva.
Elnézést a hosszú kitérőért, amit a történet hiányának szenteltem. A lényeg tehát az, hogy az egyik ok, amiért annyira kíváncsi voltam erre a filmre, végtelenül egyszerű. Szörnyek, zombik, sárkányok, robotok, és lenge öltözékű csajok összegyúrva… lehetetlenség melléfogni, igaz?
Hamis!
Sajnos hiába tetszetősek a különböző alkotóelemek, amikor mindezeket összerakva nincs meg a kellő összhang. A csatajelenetek az állandó, folyamatos lassításokkal pillanatok alatt rettentő unalmasak és laposak lesznek, és sokszor kilóg a lóláb, hogy pusztán arra szolgálnak, hogy kitöltsék velük az időt. Nem tudom, ki hogy van vele, de amikor századszor láttam lassítva, hogyan törik darabjaira egy fejbe lőtt robot összes alkotóeleme, egy kicsit sok lett a jóból. Nem mondom, az effektek tényleg jól néztek ki, de ettől önmagában az emberek manapság már nem szoktak maguk alá csinálni az ámulattól.
De tegyük félre picit a digitális teremtményeket, és nézzünk szét a hús-vér szereplők háza táján. Na, ez az a pont, ahol végre a Sucker Punch hozza, amit elvárnak tőle. A lánykák helyesek, bájosak, időnként dögösek, ám ami ennél sokkal fontosabb, meglepően hitelesen alakítják a pusztító szuperhősöket. Látszik, hogy a készítők nem a levegőbe beszéltek, mikor azt állították, hogy tényleg komoly fizikai felkészítésen estek át a hölgyek a szerepek kedvéért. Nem is igen emlékszem, hogy ezt megelőzően mikor nem vált pillanatok alatt kínosan cikivé az, hogy egy harminc kilós kislány a földbe döngöl egy tíz méter magas acélszamurájt, vagy hogy az egyébként körömreszelésre specializálódott macák pillanatok alatt rommá lőnek egy fél zombisereget. Ám itt erről szó sincs, mindannyian remekül teljesítettek, kivétel és hiba nélkül. Ezért tehát egyértelmű elismerés jár a szereplőknek.
És ha már a szereplőknél tartunk, meg kell jegyeznem, hogy a másik ok, amiért a Sucker Punch kiemelt figyelmemet élvezte, Jena Malone volt. Az ifjú hölgy lassan 10 éve, a Csalók (Cheaters) című HBO film óta az egyik nagy kedvencem, és miután pár évnyi szünet után ezúttal egy ilyen látványos moziban tért vissza a filmvászonra, egyértelművé tette, hogy a moziban a helyem. Az évek során persze a kis Jolie Fitch alaposan megnőtt már, sőt, igazi hölgy lett belőle, de szerencsére még egy ilyen alibiszerepben is elég jól teljesített. Elfogult vagyok, tudom, de meglátásom szerint talán ő volt az egyetlen, akinek minimális mennyiségű, érdemi színészi erényeket kellett csillogtatnia. Annak idején ő volt az, aki egyetlen szerepe miatt az örök kedvencemmé vált (gyerekként egyedül talán Natalie Portman Leon-ban nyújtott Mathildáját tudnám a Csalókban mutatott teljesítményhez hasonlítani), de azért nagyon bízom benne, hogy az ehhez hasonló látványmozik helyett inkább visszatér a kicsit alternatívabb, rétegfilmes szerepeihez.
Lassan elérkezett az a pont, ahol fájó szívvel ugyan, de véleményt kell nyilvánítanom. Komolyan mondom, dühös vagyok az alkotókra. Nem tudom, mit vártam ettől a filmtől, nem tudom, vajon nem bennem van-e a hiba, hogy ekkorát csalódtam, és nem tudom, vajon jogosak-e azok a kritikák, amik első felindulásomban megfogalmazódtak bennem. Talán egyszerűen túl sokat vártam a Sucker Punch-tól, aminek nemhogy ez a film, de egy jóval komolyabb alkotás sem tudott volna megfelelni. Mindenesetre csalódott vagyok, mert nagyon szerettem volna jó osztályzatot adni erre a mozira, ám erre nemigen van módom.
Nem is tudnám pontosan megfogalmazni, mi az, ami igazán zavar. A történet fölöslegesen túlbonyolított, ám még így is végtelenül primitív színvonala? A logikai bukfencek tömkelege, ami a mozi végén szinte teljesen értelmezhetetlenné teszi az összes, addig látott jelenetet? Vagy talán az a sok elszalasztott lehetőség, amit el tudtam volna képzelni, és mégsem történtek meg? Vagy hogy a készítők nyilvánvalóan „elfelejtettek” köszönetet nyilvánítani Ambrose Bierce-nek a Bagoly-folyó című novellájáért, amiből lényegében a teljes elképzelt világ alapötletet lenyúlták? Vagy mindezek együttvéve?
Mindegy, majd biztos jönnek az okos, fizetett bérkritikusok, és jól megmondják majd az Internet széles világában, mi is volt ebben a moziban jó, és mi nem. A fentiek csupán az én meglátásaim voltak.
5/10
A moziból kijövet szemrebbenés nélkül 1/10-et adtam volna a filmnek, de azóta valamelyest konszolidálódott a véleményem. Egyrészt adtam még egy pontot a szereplőkre, akik tényleg kihoztak mindent, amit csak lehetett. Másrészt két pont járt Jena Malone miatt. Harmadrészt tetszett a végső, utolsó csavar, miszerint hiába van nekünk egy főhősnőnk, a világ, kivételesen mégsem körülötte forog. Milyen kár, hogy erre nem tudtak, vagy nem akartak komolyabb hangsúlyt fektetni az elejétől kezdve a készítők.
Sztakó Balázs
Szerző a Flag Polgári Műhely tagja
