Az autórádióban hervasztó vidámsággal szól a country, fémes-flegma férfihang csócsálja alá a szöveget, felbőgnek a motorok, s a kamionok nekilódulnak a Nagy Amerikai Országútnak: indul a konvoj.
Cowboyok, beatnikek és szelíd motorosok után a vad kamionosok szecesszióját bámulhatjuk a világhírű – nálunk ezzel a filmmel bemutatkozó – Sam Peckinpah mozijában.
A cowboy, mint tudjuk, talaját vesztette; Peckinpah randalírozó hőseinek ló helyett a sok-sok lóerős kamion jut, ez azonban persze már nem eszközük-társuk, hanem tőlük öncélúvá függetlenedő, fölébük kerekedő mostrum. De ők a volán mögül ugyanúgy akarják nézni a világot, mint emberségesebb elődeik: ősellenségük a gonosz seriff (akinél ugyan ők se jobbak semmivel), felszínen maradásuk módja a férfiszolidaritás, s univerzumukban a nő csak második lehet a ló; – pardon, a kamion mögött. Csakhogy hiába nézik a kívülálló sértett utálkozásával a „króm- és plasztikvilágot”, az ő Noé-bárkájuk is króm és plasztik: kevésbé csillog ugyan, hiszen belepi – a nem annyira kényszerből, mint dacból választott – világuk pora és kosza.
Kicsúszik hát a talaj e siváran ordenaré világ köré mítoszt kerítő rendező alól is, ezt mutatja a befejezés triplacsavarja; a csendes többség világán kihívóan átrepesztő (vagy netán padkára szorított?) kamionos-népvezér erkölcsi felmagasztosulasának elindítója az éppen negatívumként bedobott kortesvurstli, de merthogy tisztességes hős számára ez nem lehet járható út, az ellenséges külvilággal szembeni tragikus elbukás katarzisa következik, hogy végül a Gumikacsa (a legellenszenvesebb „héros gratuit”, akivel az utóbbi időben moziban találkoznom szerencséltetett) egy képtelen hollywoodi bravúrstikli után kacsinthasson ki maradék félszemével a jól megérdemelt hősét fellélegezve ünneplő nagyérdeműre.
Konvoj
Filmvilág folyóirat 1980/01 39. old.