Este 11 után csengetésre riadtam. Magamra kaptam köntösömet, villanyt gyújtottam és kisiettem ajtót nyitni. Blekk Vince állt ott, egyike távoli rokonaimnak.
— Felébresztettelek… — mondta s hangja tele volt bűnbánattal — jaj istenem, hogy erre nem gondoltam…
— Sebaj — feleltem könnyedén (ha már egyszer felcsöngetett a pimasz) — fáradj beljebb, Vincém…
— Nem, nem… — tiltakozott hevesen — őszintén szólva csak itt a lépcsőházban néztem meg az órámat… Nagyon késő van, bocsáss meg, megyek
— Ne izélj, Vince, gyere be, kapsz egy feketét…
— Nem, nem… A világért sem… Későre jár, aludj tovább, öregfiú.
— Karonragadtam és becibáltam. Odatettem a spirituszlángot a lombik alá, hofy felmelegítsem a maradék felét. Vince ült és hallgatott.
— Hogy vagy? — kérdezte később halkan, szemlesütve.
— Köszönöm, jól. És te?
— Én is jól. Jaj, de restellem, hogy felébresztettelek… Ha csak sejtettem volna, hogy alszol…
— Hagyd ezt a marhaságot — vágtam közbe, és mert megmelegedett a kávé, tölteni akartam neki. Alig emeltem csészéje fölé a lombikot, megragadta a karomat:
— Köszönöm, elég… — rebegte — ne fáradj…
— De hát még egy csöpp sincs a csészédben…
— Nem akarom elinni belőled… Tudom, hogy kedveled a feketét…
— Marad nekem is…
— De eltehetted volna reggelre… Csak úgy beállítok ide és megiszom a feketédet… Bocsáss meg, öregfiú…
*
Rövid birkózás után megtöltöttem a csészéjét és odatartottam a cukortartót.
— Köszönöm, öregfiú… Ne… nem…
— Hát csak nem iszod keserűen?
— Nem akarlak megfosztani a cukrodtól… — mondta és vett egy csipetnyit — ritka kincs ez manapság…
Megkeverte a kávét és kortyolt egyet. Aztán tanácstalanul néztünk egymásra. Végre újra megszólalt, elvörösödve, halkan.
— Kérlek, ha nem haragszol, öregfiú…
— Parancsolj…
— Csak ha nem veszed rossznéven… Jaj, de restellem…
Legszívesebben fejbevertem volna a gázórakulccsal ezt a szerény brigantit, ezt az udvarias dögöt, de türtőztettem magam.
— Ki vele, Vince — biztattam.
—De igazán nem… Jaj de restellem magam… Oly kínos… Szóval… Ha nem neheztelsz meg…
Minden porcikámban remegtem az idegességtől.
— Beszélj már, no…
— Kérlek… Ha nem terhellek vele… De igazán, csak ha nem terhellek vele… Tudom, hogy nem illik… Szóval…
Az agyam lassanként megtelt vérrel. Éppen rá akartam rohanni, hogy átharapjam a torkát, amikor végre kibökte:
— Kérlek, öregem… Ha volnál kedves még egy kis cukrot a kávémba…
Aztán megitta kávéját és számtalan bocsánatkérés közepette távozott. Bűnbánó zokogása még a földszintről is hallatszott.
Tabi László
