Amilyen nagy lelkesedéssel várják a soron következő Stephen King-kötetet, akkora csalódás érheti az olvasót a könyv elfogyasztása után. Nem is érdemes nagy elvárásokkal belekezdeni King ötödik, elbeszéléseit tartalmazó gyűjteményébe.
És hiába a borító majd’ felét elfoglaló író neve, sajnos már csak a megszokás miatt figyelünk fel rá – az ízületekig ható félelem ezúttal is hiányzik.
Sokan mondják, hogy Stephen King, a horror királya már nem ír olyan jól, mint anno. Tény, hogy az utóbbi években az emberek félelmei helyett inkább az érzéseit helyezte a középpontba, és hogy a drogos és alkoholista korszakában alkotta meg a legemlékezetesebb horror-történeteit, de ezek nem vonják maguk után, hogy kiherélődött volna. Hiszen az érzelmekkel is lehet olyan jól zsonglőrködni, mint a legsötétebb gondolatainkkal.
Az általam csak csöpögős és kommersz King-ciklusnak nevezett szakasz terméke a Napnyugta után is. Ha ez a kötet olyan olvasó kezébe kerülne, aki még egy művet sem olvasott a Nagy és Híres Írótól (bár ez felettébb lehetetlennek tűnik), olyan egyszerű történetecskéket látna, amelyeket teljes egészében a szomorúság hat át.
A hangsúly mindegyiknél a lelki szenvedésen van: a kisbaba elvesztése, a férj megcsalása, a kényszerbetegség mind-mind olyan ötlet, amely köré bármelyik szépirodalmi író könnyen történetet tudna kanyarintani. Azonban King történetfűzésének egyik jellemzője az, hogy megpróbálja az elképzelhető élethelyzetet egy kis szürrealitással fokozni. Így kerül A mézeskalács lányban a babáját sirató nő egy sorozatgyilkos fogságába és így lesz az N-ben a pszichiátert felkereső kényszerbeteg a világ rendjét kézben tartó álisten.
Bár az elbeszéléseket csak egyenként, önmagukban érdemes olvasni, egy rövid idő elteltével szinte biztos, hogy nem fogunk visszaemlékezni rájuk. Ahhoz képest, hogy az író a rémtörténetek helyett ezúttal az érzelmekre helyezte a hangsúlyt, a szereplők kidolgozatlanok, felszínesek és csak egy-két vonásuk van kiemelve. Ráadásul felhagyott a leghatásosabb eszközével: azzal, hogy a cselekmény végét nyitva hagyja és a folytatást az olvasó fantáziájára bízza – így előre tudjuk, mi fog történni az elejétől a végéig. A történetekre pedig nem is érdemes szót pazarolni, mivel mindegyiket láthattuk már máshol is: A pokol macskáját az Állattemetőben, a kötelékeitől szabaduló asszonyt pedig a Bilincsben, hogy csak néhányat említsek. Hiába van mindegyik történet stratégiai pontján elhelyezve pár random hulla, ha csak szánalmat érzünk irántuk – teljesen felesleges volt a haláluk.
Hamarabb lehet rásütni a Napnyugta utánra, hogy jól szervezett marketingfogás, mint eredeti alkotás, ugyanis a benne szereplő írások többsége egy antológia megszerkesztése után jelentkező ihlet eredménye. King hiába zsonglőrködik a marionett-bábuival, az elbeszélések hiába csak nyomokban tartalmaznak mérget, nem többek kidolgozatlan, felejthető, papírra hányt gondolatfoszlányoknál. Ha az író célja tényleg annyi volt, amennyit a bevezetőben taglalt, azaz hogy elüssük az időt az olvasással, megtörtént. De ne várjuk a bummot: ahol a gyutacs eltűnt, a lőpor pedig vizes, ott még a csoda sem segíthet.
(4/10, Európa)
Natasha
Szerző a Flag Polgári Műhely tagja
http://biblioteka.freeblog.hu
