Kritika – S.O.S Love

De bárcsak ez lenne az összes hiányérzetünk az S.O.S. Love kapcsán! A deklaráltan nem az S.O.S. szerelem! folytatásának szánt romantikus vígjáték magyar léptékkel is turbósebességgel készült, rendezője is csodának minősítette, hogy december 15-én premiert lehet tartani belőle. A kapkodás és sietség egy komolyan előkészített, végiggondolt, megírt projektnél sem szerencsés, az S.O.S. Love ellenben gyerekbetegségek sorával igazolja a régi bölcseletet. Mindenekelőtt a forgatókönyv kiált szerelem helyett segítségért, amelyben hatalmas lyukak tátongnak. A történet szerint egy lepukkant társkereső szolgálatot megkeres egy gazdag orosz, hogy cserkésszék be húga kedvenc hollywoodi sztárját az unatkozó lány számára egy randira, s lehetőség szerint Ámor nyilait is lőjék ki felé. Az egymillió dolláros megbízást egy háromfős különítmény kívánja beteljesíteni, akik előbb szerencsétlenkednek egy sort Los Angelesben, majd ugyanezt folytatják Magyarországon, de minden bénázásuk ellenére a műfaji szabályoknak megfelelően romantikus irányba haladnak a dolgok. Nincs is ezzel semmi baj, ha a szemünk előtt bomlana ki az oksági viszonyrendszer, következnének egymásból a jelenetek, s a cselekményszervezés összetartva kidobná a végeredményt. Ehelyett az S.O.S. Love-ban ad hoc jelleggel következnek egymás után a jelenetek, a színészek tétován téblábolnak előbb a pálmafák alatt, majd a Duna környékén. A felmerülő konfliktusok megoldása véletlenszerűen vagy egyáltalán nem következik be, hanem csak tudomásul vesszük őket. A történet hemzseg az üresjáratoktól és következetlenségektől, amit az alkotók epizodikussággal igyekeznek feledtetni. Ám amíg az Üvegtigris esetében ennek van értelme a gegek miatt, addig itt inkább a forgatókönyv hiánya idézi elő ezeket a helyzeteket. Nem világos például, hogy egy üzleti vállalkozás tagjai 2011-ben miért reszkírozzák meg, hogy bankkártyák helyett egy speciális táskában, készpénzben vigyenek magukkal külföldre szükségleteik fedezésére 100 ezer dollárt. Mint ahogy az is értelmetlen, hogy amikor a pénz elveszik, miért nem telefonálnak eszeveszetten, ha átverve érzik magukat; vagy miért nem keresik megszállottan a tévedésből elcserélt koffert, ha önhibájukból történt a szerencsétlenség. A szereplők azonban a történet egészében teljes passzivitásba vonulnak.

A cégvezető Hujber Ferenc és Árpa Attila jól érzik magukat a vásznon, szemmel láthatóan nem esett nehezükre az USA-beli kiruccanás, ám a történetben mindig helyettük oldja meg valaki a problémákat, vagy megvárják, hogy magától oldódjanak azok meg. Mindezzel nem lenne gond, ha nem lennének abszolút főszereplői a mozinak, akik majd minden jelenetben benne vannak (kivéve Árpát, aki a film közepén váratlanul és magyarázat nélkül eltűnik a képről vagy húsz percre). Olyan jelenetekben kell tehát jobb híján bizonyítaniuk, amikor részegen kell dajdajozni, a probléma elől ijedtükben meg kell mártózniuk az óceánban, s gondterhelten ülni különféle asztaloknál, ahol azt ismételgetik, hogy ezért meg fogják őket ölni. Ezt a passzivitást feloldhatná egy karakteres női főszereplő, de az – legalábbis az első órában – nincs. A beharangozott Daryl Hannah-szereplést inkább nevezhetnénk cameónak (Billy Zane háromszor egy percét meg véletlennek), így az első órában nyoma sincs románcnak, inkább afféle burleszkszerű vígjátékot látunk, amiben szerencsétlen Hevér Gábor hülyét játszva idétlenkedik összevissza. A film második felére ő szinte teljesen eltűnik, s helyette átveszi a szerepet két külföldi színész, a férfi és a nő, akiknek szerelembe kell esniük. A kémiát mondjuk még véletlenül sem látjuk kibontakozni, de annyit vannak közös jelenetben, hogy beletörődően elfogadjuk, valahol-valahogy-valamikor – talán nem figyeltünk – beütött a szerelem. A tévedések és átverések sorának minőségét nem vizsgálva és azokat átugorva juthatunk el a fináléhoz, ahol mindenki megkapja azt, ami a forgatókönyv szerint és a műfaji konvenciók alapján neki jár. És ezzel az égvilágon semmi baj nem is lenne, ha kellő bájjal, humorral és eleganciával történne mindez.

A cselekményhez tartozó nehézséget okoz ugyanakkor, hogy nem világos az az alkotói szándék, ami miatt külföldi és magyar színészekkel, angol–orosz nyelven forgattak, ha ez egyrészt a szinkronizált moziváltozatban jelentőségét veszti, ráadásul komoly dramaturgiai zavarokat okoz. Egy-egy feliratozott orosz mondatot leszámítva – ami után a szereplők mindig magyarul folytatják a párbeszédet – mindenki magyarul beszél, az amerikai hotelrecepcióstól kezdve a Los Angeles-i hobón át az orosz üzletemberig, ellenben Billy Zane-t angolul üdvözlik magyar hőseink. A szinkronba pedig olyan finomságok csúsztak be, mint például, „értem, pincérként és bártenderként dolgozok”, ami teljes téboly, ha már egyszer szinkronizáltunk. A teljesítményeket elnézve pedig teljesen indokolatlan a zeniten túllévő – nézővonzó? – amerikai sztárocskák szerepeltetése, mert üres karaktereik ellenére még mindig életszerűbb Árpa Attila alakítása a plasztikázott Daryl Hannah feltűnéseinél.