Mondd meg, mit eszel, és megmondom, ki vagy! - tartja a mondás. Ám az étkezési szokások (ét-vágy) nem feltétlen árulkodnak a jellemről (becs-vágy). Tömeggyilkos is lehet szelíd vegetáriánus, és a véres steaket marcangoló nagyevő is békés családapa.
Mussolini a tejet, Mao Ce-tung a görögdinnyét, Franco tábornok a paellát kedvelte, Szaddám Huszein rósejbnit kért kivégzése előtt.
A történelemben ritkák az olyan esetek, amikor a kulináris és a politikai ízlés tökéletesen tükrözi egymást. Ilyen ritka találkozás Pol Pot (a kambodzsai vörös khmerek vezére) és Idi Amin (Uganda elnöke) példája. Ők tényleg ugyanazt ették és tették: előbbi belefőzte a levesbe meggyilkolt politikai ellenfelei máját és szívét, utóbbi meg a hűtőszekrényében tárolta a lázadók levágott fejét.
Más a helyzet az előre gyártott mítoszokkal. Hitlerről például (a legújabb kutatások szerint) Göbbels terjesztette el, hogy vegetáriánus. A náci propagandagépezetnek forradalmi aszkétára, „nemzetiszocialista Gandhira” volt szüksége konyhafronton is. Hogyan festett volna a filmhíradókban az evés közben ujját harapdáló, bajszát tépkedő, mustáros fehérkolbászt habzsoló diktátor? Mert a Führer módfelett kedvelte az édes mustárt.
Gyanítható, hogy a lábaskájából paprikás krumplit kanalazó „jó” Kádár elvtárs legendája is a haspropaganda része. A Politikai Bizottság mítoszgyártóinak jól jöhetett az első titkár puritanizmusa. A munkásosztály klottnadrágos gyermekének a képét erősítette Kádár-életrajzában Gyurkó László is. Kinek ne lenne rokonszenves az olyan pártfőtitkár, aki nokedlit dagaszt az erkélyen, rajong a cvekedliért, a kovászos uborkáért, a zsíros kenyérért és a kisfröccsért, s a hazai ízeket annyira szereti, hogy még a flancos párizsi luxusszállodák lakosztályába is becsempész egy pár kettes kolbászt. A legvidámabb barakk ura aztán hamar rádöbbent Szabó Dezső igazságára: „Üres hassal nem lehet a Himnuszt énekelni!” Ráébredt, hogy akinek tele a pocakja, ritkábban randalíroz. Sokan gúnyolódnak mondásán, pedig Kádár ritka politikai éleslátással foglalta össze a kor lényegét: „A króóómplileves, az legyen króóómplileves!” Azaz: ígérjünk keveset, ám azt tartsuk be.
Puritanizmus jellemezte Horthy Miklóst is. Az emlékiratok szerint az egyszerű ételeket szerette ő is, a halászlét, a gulyást, bécsi korszakából a szalontüdőt. Rengeteg feketekávét ivott, és majdnem annyit cigarettázott, mint Kádár.
Állítólag a cibere és a lebbencs volt a kedvence, de ezeket az egyszerű étkeket nem merték elnevezni róla: egy „Horthy-féle rántott levestől” összeomlott volna a társadalom neobarokk díszlete. Elneveztek hát róla pogácsát, hatlapost, káposztát. De a Horthy-pogácsa inkább diós bejglihez hasonlít, s úgy néz ki, mintha a hagyományos bejglit elgázolta volna egy úthenger.
A „Horthy kedvenc ételei” klisét némileg árnyalta, hogy két éve egy budapesti antikvárium elárverezte a kormányzó feleségének kéziratos receptgyűjteményét. A főméltóságú asszony 308 recipét másolt a füzetbe, és a sütemények mellé megjegyzéseket tett: „kitűnő”, „nagyon finom”. Kedvenc lehetett a földieper-kocsonya, a márványkalács vagy a bundás kenyér. Utóbbi receptje egyszerű konyhát feltételez. Majdnem olyan szimpla, mint a Kádár-kolbász. A nyolcvanas években a tüntetők hívták így (a március 15-i diákverések idején) a rendőrök gumibotját.
Vinkó József – hetivalasz.hu
