Csak ülök és bámulok. Mint a moziban. Azt írja az egyik német lap, hogy a magyarok már a honfoglalás korában ismerték a húsklopfolás technikáját. Épp csak nem fahusánggal püfölték a tarját, mint a germánok, hanem betették a nyereg alá és lovagoltak rajta. Napokig.
Az eszem megáll. Azt hittem, hogy a nyereg alatt puhított hús legendáját 1921-ben végleg megcáfolta Solymossy Sándor néprajzkutató. De nem. Időről időre felüti a fejét, és nem lehet agyoncsapni. Klopfolóval sem.
Ammianus Marcellinus (akitől származik) többet ártott a magyar gasztronómiának, mint Benke Laci bácsi („Oskar-díjas világbajnok” sic!) és Sági Szilárd (gasztrokibic) együttvéve. A római történetíró (hajdan katona) a IV. század legvégén Rerum gestarum libri című könyvében a következőket írta a hunokról: „Oly’ szívósak, hogy nincs szükségük sem tűzre, sem ízletes ételekre, hanem vadon élő növények gyökereit és bármiféle állat félig-nyers húsát eszik, amit aztán combjaik között és a lovak hátán porhanyósra melegítenek.”
Figyelem! A szövegben szó sincs nyeregről. Nem is lehet, hiszen ebben az időben a rómaiak még nem ismerték a hun fanyergeket (két nyeregdeszka és két ív alakú kápa), sőt magát a nyerget sem, csak gyapjútakarón lovagoltak. Szegény őseinknek tehát (legalábbis Marcellinus szerint) – miközben menekülést színlelve hátrafelé nyilaztak – még combjukkal a ló véknyához kellett szorítani a felsál- és hátszínszeleteket is. Nehogy kipotyogjanak. Mert akkor oda a vacsora.
Vagy ezer évvel később (a XV. század első harmadában) egy bizonyos Johannes Schiltberger keresztes lovag (amúgy kalandos utazó, „a bajor Marco Polo”) terjeszti tovább a legendát. „Láttam – írja nagy sikerű útirajzában -, hogy a tatárok pihenőt tartva húst vettek elő, vékonyra szeletelték és a nyereg alá dugdosták, majd lovagoltak tovább. Ezt evék, amikor éhesek lettek. Igaz, elébb besózták.” Itt sincs szó magyarokról, de a „nyereg alatt puhított hús” mítosza ekkor terjed el a „művelt” Európában. És most már kalandozó őseinkre vonatkozik. A barbár magyarok előbb megeszik a ló hátán érlelt bélszínt, majd megeszik a lovat is.
A legendát Balthasar von Bergmann (balti néprajzkutató) megkísérelte árnyalni. A tudós azt írja 1804-ben, hogy a kalmük lovasok (a Volga torkolatvidékén) kinevették, amikor a nyereg alatt puhított hús kérdését firtatta. Szerinte a nomádok csak akkor tettek sózott, nyers hússzeleteket a ló hátára, ha azt a nyereg sebesre törte.
Vannak persze, akik úgy vélik, hogy az egész mítosz egyszerű félreértésen alapul. A hunok nem húst puhítottak a nyereg alatt, hanem ellenkezőleg, az elhullott állatok húsát felkockázták, elősütötték, napon megszárították, majd a húskockákat szétosztották a portyázó lovasok között, amit azok bőrzacskókban a nyeregkápára akasztottak, majd amikor megéheztek, ebből szedtek ki egy marékra valót. Erről ír a megrökönyödött XIV. századi firenzei bankár-író, Giovanni Villani is Krónikájában. „A nyereg alól kiveszik a húsport, vizet forralnak, és a vitézek száma szerint annyit tesznek bele, amennyi kell. A por megdagad, egy-két maroknyitól megtelik az edény, mintha kása volna benne.” Íme, az „Attila húskonzerv”.
Hasonlót vizionál Csíki Sándor is. A gasztroblogger szerint egy nálunk már elfeledett étel, a korong alakú, kőkeményre szárított, édes-savanykás joghurt (mongolul: aaruul, tadzsik nyelven: qurut, törökül: kurut) lehetett a nyereg alatt. Mongol lovasok számára ma is kedvelt csemege.
A tények makacs dolgok – mondhatnánk. Sajnos a legendák is.
Vinkó József – hetivalasz.hu
