Gyereknek lenni jó. Élsportolónak lenni jó. Élsportoló gyereknek lenni a nyolcvanas évek Magyarországán: érdekes. Elolvastuk és szerettük Maros András teniszmemoárját.
A gimnázium első pár évéig az álmodozás és a valóság, a kémia és a fizika határát nehéz megtalálni, mert nem nagyon van. Az álmodozás pedig nem árt, ha az ember fiatal sportoló. Pláne, ha a rendszerváltás előtt Ellesse-ről, Völklről, Pumáról, Mekiről, NSZK-ról, McEnroe-ról álmodik, miközben próbálja elpusztítani lengyel fém tenisztütőjét a Körszálló tövében, sikertelenül, és még kólát sem kap pult alól a csata végén (ahhoz a Tanácsnál kell dolgozni).
A Semmi negyven az aktuális példaképeken, McEnroe-n, Lendlön, Wilanderen, Noah-n és másokon keresztül meséli el, hogyan lesz valakiből az amerikai elnökkel kocogó, Ivaniseviccsel focizó, külföldön versenyző (majd ott élő) teniszező, aztán hogyan nem.
Rémes közhely, de muszáj, essünk túl rajta: Maros könyve utazás (a helyi telefonkönyveken kívül valószínűleg minden kiadvány az, leginkább persze a menetrendek). Utazás a nyolcvanas évekbe, amikor már lehetett sejteni, nem lesz ez mindig úgy, de még nagyon is úgy volt. Az Egyesült Államokba, a szabad piactól, meg minden más szabadságtól megszédült, sportösztöndíjas egyetemistaként. A teniszikonok közé, akik azoknak is érdekesek, akiknek a tenyeresről a talpas jut az eszükbe. És egy egyre nagyobb kamasz fejébe, ami talán a legizgalmasabb a célállomások közül.
A pályák és öltözők környékén mindenkinek születnek évtizedekkel később is könnyen felidézhető emlékei. Én például még mindig emlékszem arra, amikor megkaptam életem első szöges cipőjét, kinyitottam a dobozt, mélyen belélegeztem a valószínűleg mérgező kínai műanyagfelhőt, éreztem, ahogy teljesítményem elől eltűnnek a korlátok, az (általam alig ismert) fizikai törvények érvényüket vesztik. Joma márkájú csodámban a Budapest bajnokságon debütáltam, ahol 800 méteren 480-at (métert) futottam. A világ nem omlott össze, csak én, fizikailag, az álmodozás folytatódott, és örültem az első négyszázon született (teljesen irreleváns) egyéni csúcsomnak. A Semmi negyven-nel újra át lehet élni a fejben világelsőséget, a még egyszer sem mosott melegítőnadrág okozta irigy pillantásokat, az ellógott edzéseket és levágott köröket, a szomszéd pályán játszó lányokra először ránézéseket. Szinte mindent, amit a sport és a fiatalság metszetében érdemes.
http://player.hu – Pőcze Balázs
A könyv megrendelhető a következő címen:
http://kiadok.lira.hu/kiado/magveto/index.php?action=konyv&id=139418457
Maros András: Semmi negyven
