A sajóudvarhelyi templom építtetője az a Becse-Gergely nemzetség volt, akik az Ákos és Hermány nemzetségekkel együtt a XIII. század második felében tűnnek fel Erdélyben.
A Szolnok-Doboka vármegyei kis falu román kori templomáról a kezdeti időkből nincsenek okleveles adatok, stíluselemei alapján a román kori templomok közé tartozik. Erdélyben az egyenes szentélyzáródású templomok a XIII. század második felében ugyanazokon a vidékeken jelennek meg, mint a félköríves apszisúak, de északkelet felé a Sajó völgyére is átterjednek – olvasható a háromkötetes Erdély történetében. Itt Magyarborzás, Szászmáté, Sajószentandrás, Sajóudvarhely falu templomát említi a könyv.
.jpg)
A sajóudvarhelyi templom – amelynek szentélye tehát egyenes záródású, s amely majdnem elpusztult – román kori elemeiből megmaradtak töredezetten a szentély déli falának peremén a falak, a román kori fríz, szépen faragott kettős levélsorú gyámkövekkel. Érdekes az északi kapu, amit a húszas években tártak fel. A kettős tagú oszlopos ajtókeret felett, a köríves timpanonban kőrelief látható: a sárkánnyal viaskodó Szent György. (Ezt néhányan megkérdőjelezik, de az ábrázolás egyértelműen Szent Györgyre és nem Szent Mihályra utal, aki a templom védőszentje lehetett.)
A falu katolikus lakóit is érintik a reformáció korának változásai: egy ideig unitáriusok, majd reformátusok. Az 1640-es évekre annyira megfogyatkoznak, hogy csak leányegyház, lelkipásztor nélkül, majd Somkerékhez csatolják. Nyilván ez lehetett az oka, hogy az épület az 1800-as években romlásnak indult. 1847-ben pedig teljes pusztulásáról olvashatunk. Ez csak annyit jelenthetett, hogy fedél nélkül, pusztán állott, mert falai megmaradtak, sőt szentélyének párkánydíszei is. A templomot aztán 1860-ban újjáépítették.
Véletlenül jártam a faluban, és a templom északi (befalazott) ajtaján rögtön megakadt a szemem. Úgy emlékszem, hogy csak ezt a domborművet fényképeztem azon a délelőttön. Hogy miről szól, miről vall, abban a pap költő, Csanád Béla segít, aki ezeket a sorokat írta a Kolozsvári testvérek prágai szobra kapcsán:
Ha kételkednél Szent György jó vitéz
történetében, idézd régi szobrát
a prágai vár ünnepi terén.
Halálra ítélt sárkány vicsorog rád,
mely sem halt meg igazán.
Meddig győzi a szent a néma harcot?
Időtlenül tusakodik a hős,
arcán felismered rettenve arcod.
Ha arra a szoborra, amely a magyar gótika egyik csúcsát jelenti, igaz ez a megállapítás, akkor erre a román kori domborműre is, hisz valóban időtlen idők óta tusakodik, s közel ezer éve némán szól az arra járó hívekhez.
Móser Zoltán – Új Ember
