Sorozatunk legutóbbi részében ugyanez a négy csapat szerepelt, de hát a kettős rangadók újabb klasszikus kiadását sem lehet kihagyni – pláne nem azok negyvenedik évfordulóján –, jóllehet az 1967-es és az 1976-os körülmények között akadt differencia.
Míg a hatvanas esztendőkben az angyalföldi, ferencvárosi, kispesti, újpesti kvartett összesen hatszor gyűlt egybe a Népstadionban, addig 1973 őszétől rendszeressé vált a fővárosi nagyok közös találkozója. A változást az indokolta, hogy például a Csepel–Pécs (2-3), Honvéd–Szeged (4-1) együttes programra csupán hétezren mentek ki a legendás létesítménybe, azaz a több tízezres érdeklődéshez – a korábbiakkal ellentétben – már szükség volt a mezőny legjobbjaira. A hetvenes évek dupladerbi-premierjén, az 1973 szeptemberében rendezett Vasas–Újpest (4-2), FTC–Honvéd (2-1) páros mérkőzésen telt házat, 75 ezer embert jegyeztek, s ez nyomban döntő indokká vált a folytatás mellett.
A népszerűség az 1975–76-os évadban sem csökkent, jóllehet a tavaszi kettős rangadókon kétszer 50 ezer, egyszer pedig 55 ezer néző jelent meg. Ősszel viszont kétszer 75 ezer szurkoló előtt játszottak a csapatok, míg egy alkalommal 45 ezer látogatóval kellett beérni… Ez annyit tett, hogy a hat alkalommal összesen 350 ezer drukker ment ki a Népstadionba, a kettős rangadók átlagnézőszáma 58 333 volt.
Hetvenhat májusában kétharmad ház előtt rendezték minden idők legemlékezetesebb budapesti derbijeinek egyikét, a 8-3-as Újpest–FTC-t. A Népsportban már akkor az látott napvilágot: „Erről mit írhat az ember?!” A lilák produkcióját valóban látni kellett, hűen visszaidézni nem lehet, mert úgy, ahogyan a Megyeri útiak futballoztak, az életben egyszer játszik ugyanaz a csapat.
A negyedik kerületi közönséget hiába szoktatták akár 11-0-ás meg 9-0-ás gólfesztiválokhoz, a ferencvárosiakat nyolccal meglepni összehasonlíthatatlanul nagyobb fegyvertény volt, mint két számjegyű eredményt elérni a Szeged ellen vagy egy híján tízet „gurítani” a Diósgyőrnek. A korabeli zöldek kitöméséhez nemhogy osztályon felüli, de egyenesen ihletett formát kellett nyújtani…
Így játszott Törőcsik András és Fekete László.
Fazekas László pedig kegyelmi állapotban futballozott. Az akkor az ötvenedik válogatott mérkőzésére készülő – a nemzeti együttesben végül 92-szer szereplő – csatár a föld felett járt, ellenfelei úgy festettek mellette, mintha rugósfoci-figurák lennének, mert dermedten nézték, miként cselez, halad ellenállhatatlanul és rúgja a gólt közöttük a már-már transzcendens erőktől mozgatott jobbszélső. A vékony virtuóz ötször zörgette meg a ferencvárosi hálót, ráadásul úgy, hogy kétszer a félpályáról indulva jutott a kapu közelébe – másodszorra Viczkó Tamás elbuktatta, és a boszorkányosan szlalomozó játékos a tizenegyessel iratkozott fel újra a táblára –, előtte pedig lőtt egyet-egyet lefordulásból, az alapvonalról visszafelé cselezve, illetve Zámbó Sándor finom átadásából.
László nagy király. A fenomenális Fazekas egy gólja az ötből – Németh Ferenc / MTI/archív
Az Újpest keretének akkori gazdagságát jellemezte, hogy Zámbó, a technika másik ördöge csak a második félidőre szállt be…
A cserejátékos 7-est kapott a Népsporttól, ahogyan Kellner Jenő, valamint a ragyogó koponyával és precíziós bal lábbal osztogató Tóth András is. A pazar átemelős gólt szerző Törőcsik és a duplázó Fekete játékát egyaránt 8-assal honorálta a lap, Fazekasét pedig 10-essel. Ez volt az újság történetének ötödik felülmúlhatatlan érdemjegye és a második maximális osztályzata, amelyet öt gól nyomán ítélt oda. Először az a Szabó Ferenc ért el ötössel tízest (1974: FTC–Győr 6-1), aki a 8-3 első félidejében két gólt is szerzett, ám kettőzését elmosta a szűnni nem akaró újpesti gólzápor. Egy másik Szabó Ferencnek, a Népszabadság különleges fantáziájú, fiatalon elhunyt újságírójának a kommentárja viszont máig nem sikkadt el: „Égiekkel játszó lila tünemény…” Lapunk így foglalta össze az örökkévalóságnak szóló másfél órát: „Az Ú. Dózsa – különösen a második félidőben – úgy játszott, mintha az egész tavaszi szezonban erre a mérkőzésre tartogatta volna erejét.” A Népsport pedig ekképpen áradozott: „Felejthetetlen, pompás mérkőzés volt! A szurkolók valósággal tomboltak a nézőtéren.”
Fazekasról ezt írta a sportnapilap: „Parádés alakításokkal tűnt ki, nagyon ritkán látható csatárteljesítményt nyújtott. Látványos megoldásai, góljai sokszor ragadtatták tapsra a közönséget.” A Képes Sport szintén leborult az ötgólos csatár nagysága előtt: „Éveket kell várni, amíg ilyet vagy ehhez hasonlót lát az ember. Ez a különleges kvalitású labdarúgó már sokszor bebizonyította, hogy nem mindennapi a labdaérzéke, és most a szellemes húzogatások, az utánozhatatlan biciklicselek, a villámgyors megindulások után gólok is következtek.”
A kilencszeres bajnok Fazekas abban az évadban 19 „dugóval” nyerte el a gólkirályi címet (később volt 24, majd 36 góllal is az NB I mesterlövésze); mögötte Weimper István (Honvéd, 18), Kovács István (Vasas, 15), Szabó Ferenc (14), Karsai László (Videoton, 13), Várady Béla (Vasas, 13), Burcsa Győző (Kaposvár, 12), Izsó Ignác (Vasas, 12), Nyilasi Tibor (FTC, 12) következett. A Kaposvárról és Burcsáról annyit, hogy a somogyi városban annak idején 13 ezer volt az átlagnézőszám, miután a bajnokság első fordulójában a Rákóczi – 22 ezres publikum előtt, a nevéhez méltó Győző két góljával – 2-0-ra legyőzte a nagy hírű Vasast. A fáma szerint akkor már több éve bujkált a büntetés-végrehajtás elől egy szélhámos, aki – hogy megtévessze az utána kutatókat – hosszú ideje némának tettette magát. Aztán Burcsa első góljánál a kaposvári kórházban felkiáltott: „góóól!”, és elvitték egyhamar…
Izsó pedig a nézőket ejtette rabul közvetlenül a 8-3-at megelőzően. A 3-0-ás Vasas–Honvédről ez jelent meg: „Az est bevezetője több volt, mint egyszerű előétel. Ínyenceknek való fő fogásnak is pompásan beillett.
A piros-kékek tervszerű, begyakorolt és szellemes játékkal kész helyzet elé állították az ellenfelet, s amikor úgy istenigazából felgyorsítottak, már ajtó-ablak nyitva állt.” S a Fáy utcai centert így méltatta a Képes Sport: „Izsó a Vasas csapatának olyan vezére volt, aki kivételes képességeinek ezer színét felragyogtatta a hálás közönség előtt.”
Ezzel együtt az akkor húszéves angyalföldi reménység nem fért be a forduló A és B válogatottjába sem a Népsportban. Az első csapatban – amelyben hat újpesti labdarúgó kapott helyet – a huszonegy esztendős Törőcsik, a másodikban a húszéves Szabó volt a középcsatár. Tehetséges fiatalok tekintetében egészen jól voltunk eleresztve…
A rutinos labdarúgókat illetően sem álltunk különösebben rosszul, legalábbis ezt látszott bizonyítani a huszonkilenc esztendős Fazekas csillagos ötöse. A főhős azt mondta: „Remek volt a pálya, az időjárás, a hangulat, és a ferencvárosi védelem nem volt olyan magabiztos, mint máskor.”
A labilitás már néhány nappal korábban, a Felszabadulási Kupa negyeddöntőjében is megmutatkozott, mert az egy évvel korábban KEK-döntős FTC 3-3-at „ért el” a ráadás-tizenegyesekkel felülkerekedő ÉGSZÖV MEDOSZ vendégeként (Kiskunlacháza, 2000 néző). Ugyanakkor az Újpest 5000 szurkoló előtt gálázott a Debreceni MTE pályáján (9-0), míg a Vasas 4000 drukker jelenlétében szórta meg Szekszárdon a helyi Dózsát (5-1). A szintén 5-1-re győztes Honvédre viszont csak hatszázan voltak kíváncsiak Dunakeszin, pedig Kozma Mihály ugyanúgy mesterhármast jegyzett, mint Fazekas Debrecenben és Várady Béla Szekszárdon.
A beható „bemelegítés” után a Népstadion májusi gólesője nem ért aranyat: a bajnoki címet az alaposan eltángált FTC nyerte, az 1969 óta megelőzhetetlen Újpest csak a bronzérmet szerezte meg. Ám nem Nyilasi Tibor vagy Ebedli Zoltán froclizta Törőcsiket, hanem a Megyeri úti tánctanár ugratta „Nyílt” és „Ebédlőt”, ötpercenként megkérdezve két jó barátját: „Hány óra van? Nyolc?” Majd ugyanúgy mosolygott, mint Major Tamás a hat nappal a rangadó előtt tartott polfesztiválon, azaz a politikai dalok seregszemléjén. Ezen ugyanis megviccelte a kővé vált rendezőket azzal, hogy a diósgyőri stadionban elénekelte a Warszawianka című munkásmozgalmi dalt, ám Petőfi Sándor szövegével: „Még nyílnak a völgyben a kerti virágok, még zöldel a nyárfa az ablak előtt.” A következő héten a ferencvárosi szurkolók így is azt érezték: „Rontása tört ránk a dúló viharnak…”
VASAS–HONVÉD 3-0 (2-0)Bajnoki mérkőzés, 1976. május 15., Népstadion, 50 ezer néző. Jv.: Bana.
Vasas: Tamás – Török, Kanász, Komjáti, Kántor – Gass, Müller (Hegedűs, 74.), Zombori – Kovács, Izsó, Várady.
Honvéd: Gujdár – Kelemen, Kocsis István, Kőhalmi, Lukács – Pál, Pintér, Szűcs – Fehérvári (Szabó Imre, 55.), Weimper, Kozma. Gól: Izsó (24.), Müller (43.), Zombori (72.).
ÚJPEST–FTC 8-3 (4-3)Bajnoki mérkőzés, 1976. május 15., Népstadion, 50 ezer néző. Jv.: Petri.
Újpest: Rothermel – Kellner, Dunai III, Sarlós, Tóth József – Kolár (Zámbó, 46.), Tóth András – Fazekas, Törőcsik, Fekete, Nagy László.
FTC: Hajdú – Martos, Bálint, Rab (Vépi, 60.), Viczkó (Juhász, 65.) – Nyilasi, Ebedli, Mucha – Pusztai, Szabó Ferenc, Magyar. Gól: Fazekas (5., 14., 24., 64. és 88., a harmadik 11-esből), Szabó (11. és 16.), Nyilasi (30.), Fekete (34. és 50.), Törőcsik (83.)
Hegyi Iván – www.nol.hu
A cikk eredetije ITT olvasható.
