Az emlékezés terhéről és az örményirtásról.
Hogy egy elhallgatott népirtás száz évvel a megtörténte után is világpolitikai tényező lehet, azt jól mutatja Németország legutóbbi küzdelme az anatóliai örmények 1915-ös lemészárlásának meghatározásával és deklarálásával – és a minderre adott török válasz.
„Ugye tudod, hogy semmi különbség az elhallgatás és a hazugság között?” – teszi fel a költői kérdést Aline Ohanesian regényének egyik szereplője az idős örmény asszonynak, aki a múlt önsebző feltárása helyett egyszer s mindenkorra hallgatásba – és elhallgatásba – burkolózik. Hogy aztán a sebek feltépése és a megnyíló emlékezet nemzedékek, családok és helyek sorsát alakítsa át végérvényesen.
Aline Ohanesian maga is örmény földönfutók leszármazottja, nagyszülei túlélték az első világháborús Törökország etnikai tisztogatását, amerikai hittérítők árvaházában ismerkedtek meg, majd kivándoroltak az Egyesült Államokba.
Az írónő Kuvaitban született, ma Kaliforniában él – egyszóval családja története a maga szaggatottságával, kisebbségi vergődésével tipikus örmény túléléstörténet. A nyolcéves Alinénak a nagymama egyszer elmesélte kálváriájukat, hogy aztán soha többé ne beszéljen az Anatóliában történtekről.
Ohanesian első regénye, az Orhan öröksége így szinte törvényszerűen jeleníti meg az 1915-ben történteket egy örmény és egy török család sorsán keresztül. De hogy a szembesülés és a szembesítés még húsba vágóbb legyen, a nemzedékekkel ezelőtt történteket átszövi a 75 évvel későbbi kétségbeesett nyomozás, amelynek látszólag semmi köze egy poros anatóliai falu ködbe vesző, véres históriájához, de valójában ez a kutatás felborít minden addigi tudást és hitet, és összekapcsol egymástól elérhetetlen távolságra szakadt életeket.
Orhan Türkoğlu nem éppen közkedvelt figura 1990 Törökországában: egy szerencsétlen fényképe miatt rövid időre börtönbe kerül, megkínozzák, majd németországi száműzetésbe vonul. Amikor aggastyán nagyapja meghal isten háta mögötti szülőfalujában, és rejtélyes végrendeletével értetlenséget és haragot zúdít utódai nyakába, Orhan elindul Amerikába, hogy kiderítse, ki az az ismeretlen asszony, akinek Kemal nagyapa örökül hagyta a szülőházukat.
Aline Ohanesian könyve magába szippantja olvasóját. Amikor Anatóliáról ír, a folyókat, a hegyeket, az ősi karavánutakon a szíriai sivatag felé vánszorgó örmény deportáltakat, a falujuk határában kivégzett férfiakat és az úton-útfélen megerőszakolt asszonyokat beburkolja valami szikár, félelmetes és ragyogó költészet, mely Ohanesian minden szavából árad.
Az elhallgatott népirtás föltárását, a jelen időben folytatott nyomozást azonban olykor szinte fülsértően járja át az igencsak leegyszerűsített, sablonos és közhelyes ideologizálás is, amely „a tagadással szemben nincs más eszközünk, mint az emlékezet” típusú mondatokban ölt testet, nyilván az amerikai egyetemi ösztönöktől nem függetlenül… A regény csodálatosan működne e szájbarágás nélkül is, sőt úgy működne csak csodálatosan – de Aline Ohanesian nem akarta a véletlenre bízni a megértést.
A papírízű mondatok és a kissé lekerekített végkicsengés ellenére az Orhan öröksége mégis nagyszerű könyv, mely Lázár Júlia szép fordításában méltó módon szólal meg most magyarul is.
(Aline Ohanesian: Orhan öröksége. Fordította: Lázár Júlia. Tarandus Kiadó, Győr, 2016, 255 oldal. Ára: 3290 forint)
Margittai Gábor – www.magyaridok.hu
.jpg)
