A katasztrófa filmeknek is meg volt a maguk ideje.
Mint oly sok mindent ezt is Hitchcock találta fel a Madarakkal, majd az igazi nyalánkságok a 70-es években indultak be. Pokoli torony, Airport sorozat, Meteor, Rajzás és még sorolhatnám. Aztán ez a divathullám is elcsendesedett, de mivel az ember valamiért kíváncsi mások szenvedésére – vagy legyünk humánusabbak, mások kárán tanulva próbálja elkerülni, hogy ugyanazokat a hibákat kövesse el a jövőben – időről időre felbukkan egy újabb alkotás. A 90-es 2000-es években már csak Roland Emmerich és Michael Bay készített jelentősebb darabokat, éppen ezért lepett meg, hogy mennyire elképesztően erős film lett a Mélytengeri pokol… vagy maradjunk az eredeti címnél, a Deepwater Horizon.
Semmit nem tudtam erről a filmről, se azt, hogy kik szerepelnek benne, se azt, hogy ki rendezte, de azon végképp meglepődtem, amikor kiderült, ez így ahogy van megtörtént. A katasztrófát már megint súlyos – és sorozatos – emberi mulasztások, gondatlanság, no meg a mohóság okozta.
Ez végül odavezetett, hogy tizenegy jómunkás ember, tisztes családapa halt meg a nyílt óceánon, és mellesleg széjjelbaszták a Mexikói öböl ökoszisztémáját. Az már csak hab a tortán, hogy az egész hóbelevanc is leégett a fenébe, mert így az összes többi életben maradt melós is munka nélkül maradt. De mi is volt ez a Deepwater Horizon? Egy olyan olajfúrótorony, amely lényegében nem az olajat fúrta, csupán előkészítette a terepet a fúráshoz, emiatt mozogni is tudott, mint egy úszó erőd, vagy anyahajó. Maga a katasztrófa 2010-ben következett be, és mivel megtörtént eseten alapul a film joggal merül fel a kérdés, mennyire sikerült mindezt valósághűen és ugyanakkor izgalmasan is elmesélni.
Nincsenek rá szavak. Elképesztő, székbeszögező, és feszültséggel teli filmet kapunk. Amely képes arra a bravúrra, hogy ugyanolyan izgalmassá tegye a katasztrófához vezető egy órát, mint a robbanásokkal és lángoló pokollal kecsegtető maradék negyven percet. Azért is bravúr ez, mert azt hiszem sokunk elmondhatja úgy ért az olajfúráshoz, mint a harangöntéshez. És mégis érthetően elmagyaráznak mindent, nem szájbarágósan, hanem úgy, hogy a néző levonhassa a következtetést. Ez egy kibaszott felelősségteljes meló. Amikor olyasmikről beszélnek, hogy mennyire szárazt meg a betonozás, a cementalap hány méter vastag, vagy az elvezető szelep tesztje kiállta e a próbát, szerintem mindenki érzi valahol, hogy ezt lehetetlen úgy elmesélni, hogy az egy kívülállónak izgalmas legyen. Ehhez képest majd lerágtam a körmöm az élvezettől. Mert mi is a kulcsa az egésznek? A dramaturgia. Hogy ott lóg a levegőben, mindjárt bekövetkezik az, amiért beültél a moziterembe.
A film Mike Williams szemszögéből követi az eseményeket, akit Mark Wahlberg alakít, a már rá jellemző megbízható profizmussal, és a gondok emiatt sokkal inkább az emberi résszel kezdődnek. De most értitek. Gond az, hogy Mike a valóságban nem csinált olyasmiket, mint John McClane? Ha igaz, hogy ennyi mindenkinek segített, akkor így is többet tett, mint a legtöbb ember hasonló helyzetben, megőrizte a lélekjelenlétét, és csak az események elmúltával jött ki rajta egyfajta poszt traumatikus stressz, ami a filmben nagyon megrendítően lett ábrázolva. Minden tiszteletem ezé az emberé, még így is, hogy valójában nem ismerem, és ő sem fog engem soha. Szép volt Mike! Ha tényleg igaz, hogy egyesek még rajta keresték az eltűnteket, hát kapják be. A harcsafogós hasonlatért pedig külön piros pont, ahogy a film eleji coca colás, sematikus magyarázó modellért is, ami lényegében dióhéjban összefoglalja a filmet.
Nagyon tetszett még Kurt Russell Mister Jimmyként, akit jó volt ismét egy értelmes szerepben látni, annyi B-C-Zs szerep után. És láss csodát, ugyanolyan a frizurája, mint húsz éve a Csillagkapuban. Az ő karaktere volt az a tisztességben megőszült építésvezető, aki noha 54 nappal az átadási határidő után jártak, további teszteket akarta volna, de hát a pénzes cápák nem hallgattak rá. Ez utóbbit John Malkovich alakítja, de nagyon egyoldalúan, geci, és szereti a pénzt, és szarik az előírásokra, plusz még a hónalja is durván izzad. De hát most mit csináljunk, igenis léteznek ilyen vezetők, akiket csak az érdekel, hogy minél több pénzt zsebeljenek be minél kevesebb ráfordítással. Magam részéről még szeretném megemlíteni Gina Rodriguezt, akit nagyon jó nézni Michelle Rodriguez utódjaként. És felhívnám a figyelmet az atom durván lefogyott Ethan Supleera, nem mintha olyan jó lenne, csak mindig vicces ha meglátom egy filmben a Kevin Smithes múltja miatt.
Ez lenne hát Peter Berg látványorgiája, el se hinném, hogy ezt a filmet ugyanaz az ember hozta tető alá, aki a rakás szar Csatahajót is. De itt szerencsére minden klappol. Minden a helyén van, a dráma, az emberi vonal, a gyönyörű szép éjszakai felvételek, a tűz pusztítása, és a kétségbeesett menekülés, amit a legtöbb ember ilyen helyzetben tenni tud. Azt hiszem ennél élethűbbek, és izgalmasabban lehetetlenség valamit elmesélni, ami a valóságban is megtörtént, és nincs teletömve hihetetlen jelenetekkel. Szóval ha szeretnél egy feszültséggel teli két órát magadnak, akkor idén a Mélytengeri pokolnál jobb választásod nem is lehet.
FILMBOOK – Minden, ami FILM. Szigorúan csak 18 éven felülieknek!
