Először publikáljuk kortárs költőink azon műveit, melyeket az 1956-os forradalom ihletett. A műveket a „Ha élni kell, ily halálos az ember.” 1956 lázadó jelenléte a művészetben című konferencián mutatkoztak be február 24. és 25. között a Szigligeti Alkotóházban.
Zsávolya Zoltán
Edzés a jövőre
(1956. november 7-én)
Megkérdezhetik, honnét a kerékpár?
Hogyan karikázik történetünkben?
Jelezzünk annyit: nagy kereke a nap, a kis
kereke a hold. Körülötte csillagrajzás, de
inkább „csillagokat lát” valaki, süvítő
cikkanásokat hall, lövéseket. S ködkatyvasz, őszi
sötétség, fagy. – Mottónak ennyit. ÉS AKKOR:
Korunk krónikus időhiányban
szenved. Senyved, mondhatnánk. Ahogyan a
beteg. Nincs már öttusa! Például. Úgy
nincsen mindenesetre, olyan
masszívan, magától értődőn, mint eddig
volt. Az olimpia „magsportágai” között
legalábbis nem biztos a helye, bármikor
kikerülhet közülük. (2020-ban, Tokióban
még, mondjuk, ott lesz, eldőlt rég, de ha
mi rendezünk 2024-ben Budapesten, egyelőre
nem tudjuk, engedélyezik-e a NOB-nál?) Szóval,
nincsen már öttusa sem itt, lényegében,
EZEN A VILÁGON. Esetleg a hektikus
triatlon lehet helyette, bicebóca biatlon botladozhat
akár… Eltűnt lehetőség reprezentálni az úriasabb
lósportot; „drótszamár”, amin a táv nyeregben
megtehető. S a futás társulhat hozzá, az
úszás. Valaha pedig még lövészet és vívás is
feltételezte a versenyző sokoldalúságát. Rangosan,
olimpiákon jelent meg mindez
együtt. Az újkoriakon sem másként.
Igazából mintha egy fontos küldetést teljesítő
katona mozgás-vonalát képezné le a pentatlon öt
szakága; azét a katonáét, aki az ellenség
támadása közepette előbb lovon
menekül, majd karddal, lőfegyverrel egyaránt
védekezik, utóbb át kell úsznia pár folyón, hogy
elérje szövetségeseit, végül aztán futásnak
ered, ekként beteljesítendő a küldetést… Apropó,
folyó! – A Duna, Vácnál; juthat eszünkbe:
a magával ragadó fiatalember, volt kadét Gérecz
Attila öttusázott még. Egy „fiatalember”, aki fiatal
ember is marad örökké. Éppen ez az! Hisz hősi
halált halt huszonhét évesen. Nem öregedhetett
meg soha. Attila mokány huszonhét volt ’56-ban, így,
megmerevedett állapotban látjuk őt ez év buborékjában.
Október? Október!, igen. Tehát: október hónap,
tudjuk, a Költőtől (egy másik költőtől), az „április
karmosabb öccse”. Míg a november? Nos,
a júniusé legalább. Zöldáras júliusé, jeges esővel.
A hűvös augusztus pedig a reménykedésé
a Gyűjtőben; csak két év telik el a kettő között.
’54 nyara: szökés a v.-i fegyházból, átúszva
a túlsó partra, míg ’56 közepén a Kozma utca
temetőfalához simuló őrtornyok mögötti cella
mélyén fülel. Halottak; őreik sudár jegenyék óriás-
ostor termettel. Mégis, egészében a hűvös, árnyékos
augusztus eléggé a reménykedésé. Pontosan nem
tudni, miért, de ez feltételezhető, s addig-addig, míg
meglódul a naptár. Mert a következő adat a hóforduló:
október 30-, 31- vagy éppenséggel már november
1-eje a szabadulás napja. – – –
A Szabadság vonzó, merész vonalú, de fekete
hajú nő: Margit, fekete ruhában is. Ezt hiszi Attila,
legalábbis végül. Egykor, kamaszként fullasztó
csókolózások a „vörössel”, úgyannyira, hogy alkalom-
adtán a szomszédok is belepirulnak… Csakhogy a
vonzó és fekete nőnek ’54-re új barátja van! Labanc
Dénes, ami „cz” nélkül beszélő névnek tetszik.
Amúgy, persze, tetszik a fenének; bajszos és
detektívek lepik el nyomában a kapubejárót,
a lépcsőházat. Gérecz megküzd velük; sportember,
nem adja könnyen a bőrét, ámde iszonyú
a túlerő. Leteperik, elfogják. Megint „bekasznizva”.
Megfosztva mindentől ismét; szabadságtól, szerelemtől.
Pedig: Szerelem és Szabadság, e kettő kellett
– volna – neki. Harmadiknak: a Költészet, ami, persze,
jött is, törvényszerűen. De: költött szerelem?! Nem!
Ennek igazolására készen állt (és álljon örökké) a leltár:
A „vörös” rég letűnt, egy Márta eloldalgott volt, a vonzó,
karcsú, fekete Margit viszont lényegében
elárulta – már Labanc Dénes, a spicli tartozékaként.
Feladták ’54-ben. Maradt (miután bizonyos
Kati, beadván a ceruzacsonkot a zárkába – „Írni!” –, le-
lépett a színről nyomtalanul), maradt hát Örök
Menyasszonyának a korábbi, szinte még
Gyermeki Felvillanás: Drechsel Marica. Anyjának
támasza, valóságos családtag máris; ’56 november
3-án este ténylegesen eljegyezve Attila által.
„Szabadság?”, kérdezhetjük meg. „Szerelem!”, vágjuk rá.
„Szerelem? – Csakis a Szabadság!” S valamit a Költészetről:
Összesen negyvenöt darab saját vers, tizennégy
fordítás maradt ránk tőle. Rabságban létesült
valahány. Jópár közülük egy ideig csak az
emlékezetében hordozódott, lejegyezni nem akadt
lehetőség. Amennyiben mégis, úgy csupán rost-
irónnal, WC-papírra Vác, Márianosztra, a budapesti
Gyűjtőfogház igen eltérő, ám egyként borzalmas
büntetőrészlegeiben. A mondott költemények
kijuttatásának eshetősége az előadottak fényében
messzemenőleg elkülönböződő jellegűnek állítható
volt (és maradt), s a kéziratok változatai, pont úgy, mint
vélhető fellelhetőségük: esetleges. Míg az ANYAHAZA, az
ÉLETSZABADSÁG és a SZERELEMKÖLTÉSZET témái
nem. Ezek nem – sem külön-külön, sem összevegyülve.
Legalább a triatlon érvényes lehet itt! A lovat ugyan
kilőtték alóla – képletesen: társadalmilag feltétlenül;
„úri”, tiszti iskolás mivoltát a múltba lökték, zárójelezték, s a
harceszközént „idejétmúlt” kardot úgyszintén kicsavarta
kezéből a sors, gépfegyverrel, Molotov-koktéllal váltva fel
nála az éles, súlyos acélpengét (lánctalpak csikorgása
közben a Rákóczi úton)… Mégis megáll az a fránya triatlon:
előbb „csak” egyetlen szakág él belőle, a futásé (a Klauzál
utca másik oldalára, át); de ám a haza megmentéséért téve
ezt, máris olyan, akár a ’szabadság KARIKÁRA’ (vagyis jól
gördülő kerékpár jelképezheti a dolgot, mely zökkenők nélkül
halad útján peckesen, küllője pendül); végül aztán ott az úszás
„szakága”, persze, nem másképpen, így: vérben ázva, leterítve.
Két tankágyú volt. A Körút és a Dohány utca sarkán
állt az egyik, a másik meg a Rákóczi úti bejárónál, a Klauzál
utca irányában. Messze mindegyik, akár a Klauzál tér,
ha a Wesselényi-torok köldökében épp az ember. Attila
volt az az ember… Kinek mármost úgy alakult terve, hogy
kifüstöli mindegyiket. Kinézett egy házat, ahova
majd bemegy és az emeletről megcélozza
a lánctalpast. De még világos volt. Meg kellett volna
várnia, míg besötétedik. „Miért nem várod meg?!” –
Kilesett a tankra, a Rákóczi út felé, aztán felnézett
a kiszemelt házra. A tanklövész máris célba vehette.
„Ne menj még! Hallod? Mindenre lőnek most, ami
csak mozog. Mindjárt besötétedik. Várj addig! Hallod, Attila?!”
Az Atléta Halála volt ez, aki ugyan tud futni! Tud
futni, aztán már nem tud futni, mert egyszerűen
nem fut többé…
Mintha csak fontos küldetést teljesítő
katona útvonalát képezné le a pentatlon öt
szakága; azét a katonáét, aki az ellenség
támadása közben előbb lovon
menekül, majd karddal, lőfegyverrel egyaránt
védekezik, utóbb át kell ússzon pár folyón, míg
eléri szövetségeseit, végül aztán futásnak
ered, ekként beteljesítendő küldetését… Apropó,
folyó. – A Duna, Vácnál; eszünkbe juthat:
’56 novemberének Klauzál utcai „meder”-alkonyata
(arany paszomántként a piszkosszürke égaljon
kavargó fénypászmák szétcsúszó sugárgerendái közt)
hordalékkal vegyülve rántja vissza Gérecz Attilát
az ’54-es, árvízű, júniusi folyamba… És át egy ötven,
majd hatvan évvel későbbi folyamba, bármilyen
másik folyóba, történésbe, időbe. Akár a mába.
Megvolt itt még az öttusa is, de legalább a triatlon megvan:
Szabadság, Szerelem, csodálatos Költészet egyaránt.
Köztük a Szabadság gyönyörű, fekete hajú nő…
Fekete a ruhája is, ám kifehéredik, fényessé fakul,
már a Katona karján sodródik az alak a habokban. –
Kinek a küzdés Költészet, feledhetetlen képre írt Győztes az;
ki nem kezdhető időbuborékban ül rendületlenül, mint az ikon:
e Bajnok edzése erős, Minden Jövőre szól.
