A filmek világában barangolva annyi érdekességbe tudunk belebotlani, hogy el se hisszük.
Épp ide sorolható a szovjet avantgárd jelentős alakja, Lev Kulesov szovjet-orosz rendező, teoretikus egyik legismertebb montázskísérlete. A róla elnevezett Kulesov-kísérlet a vágás, a montázs jelentéstulajdonító hatását vizsgálja, vagyis azt: miként hatnak a nézőre az egymás után vágott képek?
Az 1899-ben született Lev Vlagyimirovics Kulesov munkássága filmrendezőként, teoretikusként, pedagógusként egyaránt jelentős, elsőként mégis nézeteivel hívta fel magára az 1920-as évek forrongó orosz-szovjet filmvilágának figyelmét. Ebben az időben „a fiatal szovjet rendezők teljesen szakítani akartak a forradalom előtti hagyományokkal. A valóság – kivált a gyorsan változó forradalmi valóság – hiteles filmes ábrázolása iránti elkötelezettség a vágásban nyilvánult meg a legjobban. A modern vágási technikák létrejöttének egyik oka gazdasági természetű volt, a másik a múlttal szembeni öntudatlan agresszivitás. Minthogy kevés volt a filmnyersanyag, a mozi fejlődésének egyik útja régi filmek, sőt negatívok újravágása volt. Tekintettel erre, a Moszkvai Filmbizottság produkciós részlegénél külön újravágási osztály alakult. Vlagyimir Gargyin – a montázs első szovjet teoretikusa – 1919. február 10-én előadást tartott az újravágási osztályon a montázsról, mint a filmművészet egyik alapjáról. Az előadás nagy hatást tett kollégáira, kivált Lev Kulesovra, akinek híres »kísérleteit« a szovjet montázskoncepció kiindulópontjának tekintik.”
Kulesov híressé vált kísérlete abból állt, hogy az Ivan Mozzsuhin színész arcáról készített közeli állókép mellé három különböző másik képet vágott: egy tányér levest, egy halott nőt koporsóban, valamint egy játszadozó gyermeket.
„A mellérendelés eredményeképpen a nézők úgy érezték, hogy a színész arckifejezése változott, miközben a háttér (egy ismeretlen, forradalom előtti filmből vették) változatlan maradt. Ezzel a kísérlettel Kulesov a montázs azon törvényeit kívánta igazolni, amelyeket ő fedezett fel: a filmben a montázssor jelentését nem a montázs elemeinek tartalma határozza meg, hanem az egymás mellé rendelésük.” Vagyis Kulesov kísérlete arra mutat rá, hogy a film üzenete, értelme nem csupán a látvány, hanem a képek összeállítása, egymás után vágása során alakul ki. Ezt igazolta is, hogy a nézők más-más érzelmeket véltek felfedezni ugyanazon az arcon, mikor más képet rendeltek hozzá.
A film történetének és elméletének áttekintése során sokszor idézik Kulesov kísérletét, mely amellett, hogy még ma is izgalmas perceket okoz, bizonyítja, hogy „valamely képsor jelentését nem a képek önálló tartalma, hanem összefüggésük, egymásra gyakorolt hatásuk határozza meg”. Kulesov kísérlete esetén a néző passzív szemlélő, egyszerűen befogadója az elkészített információnak. Mégis: nincs izgalmasabb „játék”, mint elvégezni ezt a kísérletet és felfedezni magunkon is mindazt, amit Kulesov megállapított. Valóban éhséget olvasunk le a színész arcáról, ha mellette a tányér levest látjuk és ugyanígy szomorúságot látunk, mikor a koporsó következik. Mindez pedig úgy is érvényes, ha tudjuk és figyelmeztetjük magunkat: a kép mindhárom esetben ugyanaz.
Nem véletlen tehát, hogy a Kulesov-kísérlet sokakat ösztönzött tesztelésre. Hazánkban az 1921-ben készített híres montázskísérlet reprodukcióját Fábri Zoltán Körhinta című filmjének és egy régi filmhíradónak a felhasználásával készítették el.
Most, hogy ismerjük a filmtörténet egyik legizgalmasabb felfedezését, legyünk figyelmesek a moziban és fedezzük fel, mire képes a képek, a jelenetek sorrendje!
Készítette: Tóth Eszter
Forrás: Oxford Filmenciklopédia/Film- és médiafogalmak kisszótára
