Amikor 2002-ben a Twilight Samurai (Magyarországon: Az alkonyat harcosa) piacra került, ki gondolta volna, hogy egy új stílusú szamurájfilm irányzat indult az útjára. Pedig ez történt, mert a közönség vevőnek bizonyult a fölösleges teatralitást kerülő, de nagyon is életszagú történetekre. Azóta rendületlenül sorjáznak az ilyen mozik. Ilyenek például az At River’s Edge és a Sword of Desperation, amiket ajánlok azok figyelmébe, akik még nem látták őket. Meg természetesen azt is, amely ennek az ismertetőnek a tárgya.
1735-ben járunk, már a 8. Tokugava sógun uralja Japánt. Több mint száz év telt el a Tojotomi ház bukása óta, de az egykori ellenfelek közt változatlanul él a gyanakvás. A „tozamáknak” nevezettek egykoron a vesztes oldalon küzdöttek, így őket különösen szívfájdalom nélkül törli el a rendszer, mihelyst alkalmat adnak rá. Ráadásul három éve nagy éhínség sújtotta az országot, így a klánok rettegnek a kormány pénzköveteléseitől. Az Inaba klán új vívásoktatót kap, de tisztában vannak vele, hogy a mester valójában kémkedik ellenük. Egyszer már álltak a megsemmisülés szélén és most újra az fenyegeti őket. Amikor úgy tűnik, leleplezik a kormány előtt eltitkolt földjeiket, a klán vezetői kétségbeesetten keresik a megoldást. Nem vitás, áldozati bárány kell…
Minél több realista mozi mutatja be az egyébként oly nagyhírű szamurájok uralmának hétköznapjait, annál inkább borsózik a hátam, látván, milyen lehetett ott élni azoknak, akik papíron az ország urai voltak. Kétségkívül igaz, hogy a Japánt a végpusztulás szélére sodró polgárháborúk után a nép örömmel vette a béke beköszöntét, de már az új korszak elején kiderült, a valójában fölöslegessé vált harcosi réteg eltartása meghaladja a köznép erejét. A hódító politika kudarca után, – Koreában alaposan kiporolták a kínaiak a busikat, – a bezárkózott ország lemaradt a fejlődésben. A konzerválódott feudalizmus nem bírt megbirkózni az béke idején tempósan növekvő szaporulat okozta kihívással. A fejlettebb termelési módszereket tiltotta a minden változástól irtózó, betegesen gyanakvó sógunátus. A központi hatalom csak a saját szövetségeseit óvta, aminek egyik módja volt a kisebb klánok fokozatos eltörlése. A rendkívül szigorú szabályozást képtelenség volt mindenben betartani, viszont a törvénysértésért halál, vagy az érintett klán feloszlatása volt a büntetés. A közismert Chushingura történet is egy ilyen kíméletlen ítélettel kezdődik. A sógun szempontjából érthető volt a törekvés. Minden megszűnő klán elkobzott birtoka a Tokugavákra szállt. A véges földterület növelése egy időre segített a saját katonaságuk eltartásának gondjain. Hogy az elűzöttekkel mi lett, az nem érdekelte őket. Az elküldés nem csupán a szamurájokat érintette, hanem a családtagjaikat, sőt, néha a lakosság más részét is. Persze, hogy mindenki rettegett, hiszen a lassú éhenhalás fenyegette őket. A többi birtokon sem volt jobb az helyzet, így új állást csak a legjobb harcosok remélhettek, a többinek igazából esélye sem volt rá. Ez hát az alapállás, amikor bekapcsolódunk a történetbe. De mielőtt továbbmennék, pár szó a busidó mibenlétéről, hiszen nem várható el az olvasótól, hogy otthon legyen minden szakkifejezés ismeretében.
Busi, vagyis egyszerűen csak harcos. A szamurájok így nevezték magukat, kerülve a fellengzős szavakat. Az ő eszme és szabályrendszerüknek az elnevezése a busidó. Néhány az alapelveik közül: Fegyelmezettség, tisztesség, önfeláldozás a klánért és az urukért. A szamuráj nem hazudhatott, mert a becsületének elvesztése mindennél nagyobb szégyen volt. Inkább vállalták a halált, mint a bocsánatkérés eszközét, ha mégis kiderült, valótlant állítottak. A rituális öngyilkosságuk, a szeppuku, egyúttal feloldozást és bocsánatot jelentett, a családjuk megmenekülését. (A szamurájok uralta Japánban a kollektív büntetés mindennapinak számított.) „Ezernyi hírnév múlhat egy órányi viselkedésen” – tartja az egyik japán közmondás. Akik abban a szellemben nőttek fel, hogy az egyén dolga a közösség szolgálata, a busidó elvei elképesztően sokat számítottak. Nehezített a dolgot, hogy hosszú ideig íratlan szabályokról volt szó, az írásbeli összegzésük jóval később született meg, mint az eszmerendszer. A sintóizmus tisztaságról, a zen buddhizmus nyugalomra, az elkerülhetetlen elfogadására intő tanításait valóban nem volt egyszerű feladat összehangolni a harcosok sokszor bizony kíméletlenséget követelő életformájával. Ezért a szamurájok között az elveket elmagyarázni képesek még az átlagnál is nagyobb tiszteletnek örvendtek.
Hiroki, az ifjú szamuráj kiváló vívó, de nehezen tűri a kötöttségeket és féktelen természettűnek számít a teljes alávetettséget elváró rendszerben. Pont a sógunátus által küldött vívómester előtt rebelliskedik, ami gyakorlatilag kettétöri az előrejutását. Pedig jól álltak a dolgai. A klán vívásoktatója sokra tartotta, a nővére végre férjhez menni készült, ő maga pedig új stílust tanulhatott volna szomszédos birtokon. Most viszont a tőle gyengébb, ám puhább gerincű társának nyílik mód előre lépni. Csoda hát, hogy forr benne a düh? Észre sem veszi, hogy a háttérben az ő személyes problémájánál nagyobb érdekekről van szó, a birtok sorsa forog kockán. De a társai sem mások, és a klán vezetés sem osztja meg velük az információkat. Hiroki nem könnyű személyiség. Gyermekkorának traumáját hordozza magában. Az apja ugyanis egy belső utasítás alapján titokban új földterületeket alakított ki, amiknek a termése után nem adóztak a központi hatalomnak. A lelepleződése után öngyilkos lett, magára hagyva a kisgyermekeit és a feleségét. Bár a rituális öngyilkosság a családot megóvta, de a klánon belül megingott a helyzetük, elvégre a „hibát,” az engedetlenséget a harcosok megvetették. A valós helyzetről, a hatalmas áldozatvállalásról pedig alig tud valaki, és azok nem beszélnek, mert tudják, mivel járna az igazság felfedése. Ezért aztán Hiroki mindent alárendel annak, hogy az ereje és a vívástudása által újra feltörhessen, és nem állja azt, aki ebben akadályozza. Hirtelen természet magától érthetően sodorja a konfliktusok felé. Pedig korántsem vad természetű, de rosszkor van rossz helyen. Tragédiája könnyen átélhető a nézőnek, így neki szurkol, bár tudja, mi a valószínű lezárás. (Nem teljesen az, amire gondolni tetszik, kérem…)
A remek alaphelyzetet szépen bontják ki az alkotók. Csak kissé lassan. Na, igen, béke van, ilyenkor semmi nem sietős az amúgy is kényelmes tempóban élő szamurájoknak. Apróságok, félszavak viszik előre a cselekményt, de a néző előtt nem kétséges, a túlfűtött edényből előbb-utóbb kirobban a gőz. Kérdés, ki lesz leforrázva. Nos, ezt nem óhajtja a véletlenre bízni a klán főtanácsosa és segítője akad hozzá. Viszont a címben szereplő busidóra keresztet lehetne vetni a megoldás után, ha éppen nem volna betiltva az országban Jézus tanításainak követése. Aztán ott van még a látszat. Fontos, mert a kormányzat tud ám alapos lenni, tehát a hamisságot álcázni kell. A hullák nem beszélnek régi igazsága Japánban sem ismeretlen. Nem meglepő hát, hogy film végére kardokra marad a döntés, a túlélőkre pedig a lelki válság. Mert mindennek ára, gyakran nem is kicsi. Különösen, ha az igazságot nem lehet elmondani, a szeretett személyeknek a szemükbe kell hazudni, és éppen az ő érdekükben.
Mikami Jaszuó (Yasuo Mikami) vette kézbe a rendezői pálcát. Ha minden igaz, először tette. Más munkájának nincs nyoma. Érdekesség, hogy ennek a történetnek az előző feldolgozásában kivitelezőként egyszer már közreműködött – csak 33 évvel korábban. Kiotó környékén és a történelmi Iga tartományban forgatott, télvíz idején. Biztosan nehéz volt, – elég ha Goyokin létrejöttére gondolok – de megérte, csodás képeket kapunk cserébe. (Azért nem csupán a varázslatos havas képekben egyezik a két mű. Az alaphelyzet ugyancsak hasonló. Egy elszánt harcosnak a saját klánja ellen kell kiállnia, miközben tudja, nem nyerhet semmit, ám annál többet veszíthet. De az igazságérzet kötelez.) Mint az már említettem, a mese meglehetősen lassú, itt azért meglátszik a tapasztalat hiánya. Ő maga vágta a filmet és néha nem volt szíve rövidebbre szabni az anyagot.
A színészek nálunk kevéssé ismertek, Kivétel lehet az Araki főtanácsost Wakayabashi Go alakítja. Remekül hozza az elszánt, a klánja érdekében minden eszközt alkalmazó döntéshozót. Kezdetben hideg, számító emberként látjuk, majd fokozatosan megértjük, mi vezérli a tetteit. Ő szintén tragikus figura, akárcsak az általa kiválasztott áldozat, még ha épen kerül is ki a cselszövések sorozatából. Csak éppen erkölcsi győztes nem lehet soha, és ha valaha lelepleződne, pusztulás és megszégyenítés várna rá. Ő a szamuráj hétköznapok névtelen és örökké ismeretlenül maradó hőse.
Az asszonyok szintúgy hősök. Egy férfiak uralta világban kétségbeesetten várják a szeretteik elvesztéséről vagy túléléséről szóló híreket, miközben az igazságot eltitkolják előttük. A fontos döntésekből kimaradnak, de azok minden hatását kénytelek átélni. Néma szájjal, szemlesütve szolgálni – ez a sorsuk. Kemény világ, nem kétséges.
A klán vívó mestere Takehiro Hira az Egyesült Államokban tanult színészmesterséget és ez átüt az alakításán. Neki kegyetlen feladat jut a történet során. Elveivel ellenkező gyilkosságokat kell végrehajtania. Kimerült, véres, sebektől, fagytól és hótól meggyötört alakja végül valamiképp mégis felmagasztosul a végére, hiszen a legfontosabb pillanatban megszólalt benne a busidó igaz szelleme. A forrófejű Hirokit Vakizaki Tomohitó viszi képre, akit mifelénk legfeljebb csak a szigetország filmjeinek elszánt fogyasztói ismernek. Kellemes meglepetés volt számomra Juki Meguró feltűnése, akit a Fogják el Oicsit élve vagy holtan (Crimson Bat – Oichi: Wanted Dead or Alive) óta számon tartok. Kár, hogy csak kisebb szerepet kapott.
Mint a szamurájfilmekben általában, fontos a harci koreográfia. Ezúttal nem vették túl vadra vagy technikásra az akciókat. Békéhez szokott harcosok esnek egymásnak, akikben az elszántság nagyobb, mint a vívástudás. Talán lesz, akinek ez hátrány, de a film hihetősége szempontjából nem az. A hosszuk viszont nem kifogásolható, percekben kiszolgálják a nézőt és az intenzitásuk szintén megfelelő. A film mostanra már blueray kiadásban is felbukkant. Azon fontos pillanatokban feldübörgő dobok minden bizonnyal még feszültebb hangulatot eredményeznek, mint egy megszokott változatban. Viszonylag kevés az olyan szamurájtörténet, amely télen játszódik. Az egyébként is csodás tájak még inkább egzotikussá válnak az európai néző számára, hiszen a növényzet annyira más. De a hófödte erdők és mezők szinte földöntúli szépséget árasztanak, ami hatalmas kontrasztot eredményez a megdöbbentő helyzetekkel szolgáló mese tartalmával.
A mozit elsősorban a japán drámákat kedvelőknek ajánlom, ők biztosan elégedettek lesznek. Azok sem fognak panaszkodni, akik az esztétikai élményt díjazzák. Az egzotikum kedvelői ugyancsak bízvást műsorra tűzhetik.
FILMBOOK – Minden, ami FILM. Szigorúan csak 18 éven felülieknek!
