Kistarcsa – Hamarosan megnyitja kapuit az emlékhellyé alakított egykori internálótábor
Magyarországon több olyan helyszín is van, amely szomorú módon mindkét XX. századi diktatúrához kötődik – gondoljunk az Andrássy út 60.-ra vagy a kistarcsai internálótáborra.
A múlttal való halaszthatatlan s kétségtelenül könyörtelen és fájdalmas szembenézés folyamata nálunk, magyaroknál is megkezdődött, ennek egyik fontos állomásához érkeztünk az elmúlt hónapokban. A XX. századi diktatúrák természetrajzát országos szinten most már több múzeum, kiállítás bemutatja (Terror Háza, Holokauszt Emlékközpont, hódmezővásárhelyi Emlékpont), de még mindig akadnak fehér foltok. Olyan fehér foltok, mint amilyen a kistarcsai internálótábor története.
Az egykori tábor területének egyes épületei még állnak, a kormányzati szándék megszületett, a kistarcsai önkormányzat együttműködik a megvalósításban, így most már biztosan állítható: 2018 őszére megnyitja kapuit az a történelmi emlékhely, amely autentikus helyen, a XXI. századi technika eszközeivel, de a XX. századi történeti forrásokra alapozva járja körül a kistarcsai internálótábor működését, az egykori falak mögött zajló tragikusan komoly eseményeket, folyamatokat.
A tábornak hosszú története van: a két háború közötti időszakban gépgyári munkások lakótelepeként, majd a Horthy-korszakban gyűjtőfogházként és internálóhelyként használták. Ide telepítették a köztörvényeseket, az illegális kommunistákat, többek között 1941-ben Rajk Lászlót is. A holokauszt idejében gyűjtőtáborként működött. A korabeli visszaemlékezők és még ma is élő tanúk állítják, ha nincs a tábor akkori parancsnoka, Vasdényey István, ők már nem élnének. A később a Világ Igaza díjat is megkapó Vasdényey nagy szerepet vállalt abban, hogy a hazai zsidóság egy részét nem engedte elvitetni a biztos és szörnyű halálba.
Kistarcsa sorsa 1945 után megpecsételődött. Közel található a fővároshoz, de még sincs szem előtt, így kézenfekvőnek tűnt, hogy az akkor már kommunista befolyás alatt álló Belügyminisztérium átvette a tábort, és internálóhelyként – azaz rendőrhatósági őrizet alá vontak gyűjtőhelyeként – „hasznosította”.
1945 és 1950 között még enyhébb időszakról számolhatunk be, bár a kiépülő orwelli kommunista rendszer megbélyegzett ellenségei már ekkor megfordultak itt: papok, arisztokraták, egykori kommunisták. Az internálásnak 1946-ig összehangolt rendszere alakult ki az országban: szinte minden megyeszékhelyen volt tábor, Budapesten tizenöt ilyen hely működött. A legnagyobbá a Buda-déli internáló- és gyűjtőtábor (a későbbi Petőfi laktanya) vált. Itt már akár tízezres létszámot is képesek voltak bezárva, fogolyként tartani. Rajk László belügyminisztersége idején a vidékieket megszüntették, maradt a Buda-déli, amelyet 1949 tavaszán Kistarcsára zsuppoltak.
Az internálás elvileg hat hónapig tartó zárva tartást jelentett, de a véghatározat folytonos felülvizsgálatával akár 24 hónapig – gyakorlatban annál tovább – is tarthatott. A legtöbb esetben megállapítható: az internálást közvetlenül kényszervallatások előzték meg, majd jött valamelyik hírhedt börtön, s csak ezt követte Kistarcsa, bár ezután sem mindig következett be a várt szabadulás, sokak útja más rabmunkatáborba, több esetben Recskre vezetett.
Az igazi fekete nap 1950. május 5-e a kistarcsai tábor elhallgatott történetében: az ÁVH átvette a teljes irányítást, a fogva tartás körülményei embertelenné, kegyetlenné, kiszámíthatatlanná váltak. Még a tapasztalt kutatót is meglephetik a Kistarcsával kapcsolatos feljegyzések, iratok, memoárok. Ha azt gondoltuk, a gulág vagy az 1950-es évek hazai vallatási, kínzási technikái után nem hallhatunk borzalmakat, tévedtünk. A kevésbé ismert kistarcsai történeteket már csak a recski tábor beszámolói múlják felül.
1950-től 1953-ig az ÁVH minden módszert bevetett. A tábort belső és külső őrség tartotta szemmel, a kihallgatásokat éjszakánként a parancsnoki épület pincéjében hajtották végre. A foglyok létszáma két-három ezer körüli volt, ami szinte állati zsúfoltságot jelentett. Ágyak nem lévén, aki tudott, matracon aludt, de volt, aki csak pokrócon. Az ablakokat lemeszelték, a napi ételadag az 500-600 kalóriát is alig érte el. A fogvatartottak nemhogy a tábor területét nem hagyhatták el, de belül sem mozoghattak, jó esetben napi félórás sétát engedélyeztek nekik, amelyet beszéd nélkül, lehajtott fejjel kellett megtenni.
Ruscsák Lajos, Taródi Lajos, Irházi Imre – az egyszerű sorból származó parancsnokok többsége már a Buda-déli internálótáborban megtanulta a „szakmát”, de a szadizmus személyiségük része volt. A féllábú Ruscsák egykoron sírásóként dolgozott, később „ülőemberként” mások büntetését töltötte le börtönökben, 1945 után a kommunista párt megbízható tagja lett. S hogy miért csak fél lába volt? Sokat ivott, ráfeküdt a villamossínre, a gázolás következtében veszítette el a lábát… A „Ne csak őrizd, gyűlöld is!” korabeli fogvatartói szabályát túlteljesítették. Bevált szokásuk volt az is, hogy szabadulást hirdettek a raboknak, persze minden valóságalap nélkül. Így még a reményt is elvéve tőlük.
Fotó: MTI Fotó: Reprodukció
Beszélő a Buda-Déli Központi Internálótáborban. A felvétel készítésének pontos ideje ismeretlen.
Kilencszázötvenháromban ideiglenesen – Nagy Imre utasítására – bezáratták a táborokat, de az 1956-os forradalmat követően a kapuk újból kinyíltak, Kistarcsán is. Az úgynevezett közbiztonsági őrizetesek száma ekkoriban három-négyezerre duzzadt a tarcsai táborban. 1945 és 1957 között a magyar társadalom nagy része megfordult itt, sok rabot névről ismerünk, köztük számos neves közéleti személyiség, író, színész, sportember és egyházi személy is akad. Itt raboskodott Bárándy György, Böszörményi Géza, Demény Pál, Faludy György, Ivády Sándor, Lóránt Gyula, Esterházy Mónika, Dévay Camilla, Justus Pálné, Michnay Gyula, Mócsy Imre, Rózsa György, Somogyváry Gyula író és Kiss Dénes költő is.
Az egyházi fogvatartottak száma olyan magas volt, hogy a táborban – titokban – Mócsy Imre jezsuita szerzetes vezetésével teológiai főiskola is működött. A fogvatartottak általában lelkileg megtörve, mindenüket elveszítve szabadulhattak csak, de akadnak kirívóan tragikus esetek is: a 2009-ben boldoggá avatott Meszlényi Zoltán püspököt annyira megkínozták Kistarcsán, hogy 1951-ben egy márciusi éjszakán, a rabkórházba szállítás során elhunyt.
Az egykori internáltak közül sokan még köztünk élnek, a lelki feloldást azonban ez idáig nem kaphatták meg. Elkeseredésüket memoárokban jelenítették meg, a traumát a „nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek” elvvel igyekeztek feloldani: „Ahogy múltak a hónapok, majd később az évek, a külvilág meghalt számomra, de a többiek számára is. Tudtuk, hogy létezik, mégis mintha nem létezett volna. Az idő egybefolyt, minden Kistarcsán kezdődött, ami Kistarcsa előtt történt, talán álom volt csak. Mi fog történni a jövőben? Felkelünk? Vigyázzban állunk, ha a szobaparancsnok vigyázzt vezényel. Sakkozunk pár órát, hátra tett kézzel, lesütött szemmel sétálunk néhány percig, ez a jövő. Reményünk nincs semmire. Igaza volt Danténak, a pokol a reménytelenség állapota…” – fogalmazott megrendítően Detrich László, egykori elítélt.
A tábort véglegesen csak 1960 táján számolták fel, ekkor már rendőriskolaként is működött, majd az 1990-es években idegenrendészeti átmeneti táborként üzemelt. Ma már csak romos épületeket találhatunk a helyén. A rendszerváltoztatást követően elkészült ugyan Almási Tamás Ítéletlenül című kiváló dokumentumfilmje, amely női rabokat szembesített Piroskával, az egykori ávós őrnaggyal. A megrázó képkockák ellenére azonban a múltbéli történések feldolgozási folyamata itt meg is szakadt.
A kistarcsai önkormányzat évek óta nagy erőfeszítéseket tett a kistarcsai internáltak emlékének megőrzése érdekében. Most lehetőség nyílik végre az internálótábor muzeális bemutatására. Az anyaggyűjtés és a kutató-, előkészítő munka már javában zajlik, ezt egészíti ki Solymosi Sándor kistarcsai polgármester azon felhívása, amely az egykori internáltakhoz szól. Olyan relikviákat várnak, akár írásos, akár tárgyi emlékeket, amelyek még hitelesebbé teszik a kistarcsai tábor történeti bemutatását.
A jótékony hallgatás homálya ugyanis nem feledtetheti a Kistarcsán történteket, ezt az utókor nem engedheti meg magának. Emberséggel, figyelemmel, megértéssel kell pótolni mindazt, amit az embertelen XX. századi diktatúrák elvettek nagyszüleinktől, szüleinktől, ezáltal az egész nemzettől.
Hogyha megkésve is, de így tehessünk eleget az egykori kistarcsai rab, Faludy György jogos kérésének is: „kit bűzhödt két kezével / nem piszkolt be a hatalom, / s ki tudtad, hogy az erényért nem / jár dicséret, se jutalom: / mit mondhatok, mit kérhetek / mást tőled e hitvány táborban, / mint vigaszul egy csipetet / etikádból, hadd adagoljam / nap mint nap másnak és magamnak. / És hogyha itt éhenhalatnak / vagy mindjárt agyonvernek is: / még az utolsó percben is / elégedetten ízlelem / a becsület / mézét kiszáradt ínyemen.”
Kovács Emőke – www.magyaridok.hu
