WM és VL, avagy a történész sorsa
A monogramokat illő azon nyomban feloldani. Az alcímben szereplő első Weiss Manfrédot, a magyar nagyiparost, a csepeli gyártelep megalapítóját jelöli, a második pedig Varga Lászlót, a történészt, akit sorsa 1973-ban kezdő kutatóként a Csepel Művek Társadalomtudományi Osztályára vetett. (Ma már szinte hihetetlennek tűnik, de ilyesmivel is foglalkoztak akkor a legendás gyárban, mely a privatizáció után tömérdek kft.-re esett szét, és jogutód nélkül megszűnt.)
Vargát „megfertőzte” Csepel és a hazai zsidó nagypolgárság múltja. Kiváló monográfiát írt róla, amelyből 1981 januárjában részletek jelentek meg a Heti Világgazdaságban. Erre reagálva a Magyar Hírlap párttitkára, Varga József Onedin és Weiss Manfréd címmel az újság 1981. február 22-i számában cikket közölt, számonkérve a történészen a csepeli munkásmozgalom megjelenítését. Ez elvette Varga László kedvét kiváló munkája publikálásától, és csak élete végén, 2016-ban vette elő a kéziratot, amelyet már három nappal a halála után küldött nyomdába a kiadó, a fővárosi levéltár, amelynek 1991 és 1999 között főigazgatója, majd még öt évig a főmunkatársa volt.
A csepeli csoda – Weiss Manfréd és vállalata a Monarchiában tehát egy közel harminc éve írt, majd jegyzetekkel és utószóval ellátott könyv, mely ma is dicséri szerzőjének tehetségét és alapos kutatómunkáját. Csak sajnálni lehet, hogy Varga érdeklődése a nyolcvanas évek közepétől, miután elment a kedve a témától, az 1945 és 1956 közötti politikai perek, illetve állambiztonsági szolgálatok és irataik nyilvánosságra hozatala felé fordult.
Pedig 2004-ben, amikor kinevezték a Holokauszt Tudományos és Dokumentációs Emlékközpont tudományos igazgatójának, úgy tűnt, hogy folytatja a hazai zsidó nagypolgárság történetének kutatását. Ezt bizonyára ugyanolyan alaposan, európai kitekintéssel végezte volna, mint Weiss Manfréd nagy ívű pályájának bemutatását. Sajnos nem kapta meg az esélyt, beleütközött a nála jóval kisebb formátumú kollégáinak az ellenállásába, így egy év múlva távoznia kellett.
Weiss Manfréd és vállalatának sorsa nem érthető meg az Osztrák–Magyar Monarchia gazdasági viszonyainak ismerete nélkül, amelyeket Varga könyve részletesen bemutat. Magyarországnak, mely a dualista Monarchián belül iparilag elmaradott volt, lehetősége nyílt arra, hogy a közös hadsereg megrendeléseiből a „kvótának” megfelelően részesedjen. Erre azonban a kiegyezés után a hazai ipar nem volt felkészülve, ezért a gazdasági kormányzat kedvezményekkel ösztönözte a gyárak alapítását, illetve támogatta a már meglévő üzemeket.
Zeppelin léghajó a Weiss Manfréd-gyár repülőterén, 1931
Ennek az iparfejlesztő, a piacgazdaságot élénkítő gazdaságpolitikának a „lelke” a napjainkban kevéssé ismert Szterényi József kereskedelmi államtitkár volt, aki az 1890. évi 13–14., az 1899. évi 49. és az 1907. évi 3. törvénycikk megalkotásában főszerepet játszott. A más országok által is lemásolt, illetve átvett jogalkotás különböző kedvezményeket nyújtott az ipari beruházóknak, és párosult Weiss Manfréd és társai rendkívüli üzleti tehetségével.
A hazai „zsidó tőke” először a terménykereskedelembe, majd a malomiparba fektetett, de például a közös hadsereg textil- és bőráruigényeit kapacitás híján már nehezen tudta csak kielégíteni. Weiss Manfréd azáltal, hogy az 1890-es évek közepén konzervgyárat alapított, a már bevált élelmiszeripart a fémiparral kombinálta, ami lehetőséget nyújtott a profilváltásra. Ebből nőtt ki a Weiss Manfréd Művek, melyben utóbb már nemcsak lőszert, de fegyvereket, járműveket és szerszámgépeket is gyártottak.
A „zöldmezős” beruházásként indult Csepel két évtized után oda jutott, hogy a legmagasabb igényeket támasztó k. und k. haditengerészet beszállítójává vált, és hadihajók páncéllemezeit állította elő. Ugyanakkor Weiss Manfréd mindig felkészült a profilváltásra is. Így vált lehetségessé, hogy a tízezreknek munkát adó, alkalmazottjairól gondoskodó gyáróriás az első világháború után, miután leépítette a hadipart, átállt a „béketermelésre”. (A gyáralapító még részt vett a „válságmenedzselésben”, és 1922 decemberében halt meg.)
Varga László késve megjelent könyve rendkívül tanulságos. „Rehabilitálja” Weiss Manfrédot, akiről Tisza István az elvesztett világháború végén így nyilatkozott: „Csak kettő vált be: fiaink hősiessége és Weiss Manfréd teljesítőképessége.” Ma már meg tudjuk becsülni a hazai zsidó nagypolgárság kiemelkedő képviselőinek képességeit.
(Varga László: A csepeli csoda – Weiss Manfréd és vállalata a Monarchiában. Budapest Főváros Levéltára, Budapest, 2017, 366 oldal. Ára: 2500 forint)
Pelle János – www.magyaridok.hu
