A nagy háború hontalanjainak, veteránjainak elbeszélései.
Aligha lehet tragikusabb és elfojtottabb egy nemzet történeti tudata, ha hiányoznak belőle azok a hangok, amelyek magát a történelmet tudnák elbeszélni. Ügyetlen, egyszerű szavakkal vagy csiszolt körmondatokkal, dadogva vagy szónokolva, egyre megy: a történelem elszenvedőinek szívbe markoló hitelességével.
Ahonnan ezek a hangok hiányoznak, nemzeti históriánknak az a szakasza nem csupán néma, vak és áthatolhatatlan lesz, de telítjük is utólagos fantazmagóriákkal és célzatos félremagyarázásokkal. Beszélünk vagy inkább dadogunk mi azok helyett, akiket szóhoz kellett volna juttatni.
Sára Sándor Krónika című megrázó filmsorozatában hangot adott a Don-kanyar magyar harcosainak; elbeszélhették azt, ami évtizedekig beléjük volt fojtva. Ugyancsak Sára beszéltette a gulágon járt magyar nőket.
S bár az első világégés témakörében legtöbben „csak” az Én is jártam Isonzónál című dokumentumfilmet ismerik a Gulyás testvérektől – ezt az alap- és remekművet a nagy háború veteránjairól –, ők további részeket is készítettek, amelyekben az egykori frontharcosok, életük végéhez közeledve, fölidézték mindazt, amit tettek és amit velük tettek a harctereken – meg mindazt, ami utána következett…
A magyarok első világháborúja mégis néma. Ha Gulyásék nem szakítják föl a több mint fél évszázados sebeket és a hallgatást, amelyet a rendszer kényszerített az egykori katonákra, ha nem mondatják el velük, hogyan hajították őket a közemlékezet süllyesztőjébe, hogy 1945 után egész életüket végigszégyenkezhessék és végignyomoroghassák mint az „imperializmus élharcosai”, akkor csak a nagyapák, dédapák fojtott hangú, szűkszavú, tapintatos elbeszéléseiből rezonálna valami személyes emlékezetünkben.
A 18-as honvédek felváltottak bennünket és mi átmentünk Monte Grappara. Ott sebesültem. A háború és forradalmak lezajlása után kívánkoztam vissza Bácskába, ahol jó ellátásunk volt. [De] még ott rekviráltunk: egy fogolyszállítmány jött Olaszországból Bácskába, én csatlakoztam hozzájuk, de Szabadkán a szerbek igazoltattak és visszakísértek Szegedre. Átvettek a franciák és ezekkel kitévedtem velük Szerbián, Bulgárián keresztül Konstantinápolyba. Onnan a dardanellai szorosból ki Marseillesbe és Algírba. Munka és jó fizetés helyett lett légió, Sidi bel Abbes-ban voltam 2 hónapig, 250 frankot kaptunk úgynevezett premiert. Ötvenen megpróbáltuk a szökést és hosszú szenvedés és betegség után 1922-ben hazajöttünk.
A bátai Czipó István, aki 1916-ban, 17 évesen lett a nagy háború bakája, néhány szikár mondatban ír le olyan történetet, amelynek kitalálásához a hollywoodi forgatókönyvírók fantáziája is szegényes.
Nem elég, hogy kölyökként évekig harcolt, többször megsebesült, de a háborút sem tudta „abbahagyni”: mivel az elcsatolt Bácskából a szerbek kilökdösték, elbolyongott Törökországig, majd a toborzótisztek csábítására belépett a francia Idegenlégióba, hogy kiképzése elején már vegye is a kalapját, és meglépjen Afrikából, mint valami Rejtő Jenő-i regényhős.
„Közepes” – jegyezték föl életmondásához a verdiktet 1939-ben, amikor a szociáldemokraták patinás lapja, a Szabad Szó pályázatot hirdetett, és a beérkező munkákat a zsűri értékelte.
Az 1938-ban újjászületett folyóirat ugyanis – amelynek felélesztésénél Féja Géza, Illyés Gyula, Erdei Ferenc, Tamási Áron és Szabó Zoltán buzgólkodott többek között – kifejezetten a parasztságot kívánta megszólítani, olyan hetilapot kínálva, amelyben „a szellem és a nép találkozhat”, és a népi írók mozgalma kiteljesedhet.
Ennek fontos következménye volt a parasztság megszólaltatása is: 1939 februárjában a szerkesztők A magyar paraszt élete címmel pályázatot hirdettek: „Írják meg, hogy milyen a magyar parasztember élete, sorsa, lelkivilága. Írják meg, hogy mit éltek át, mi fájt életükben a legjobban, és mi okozott örömet. […] Nagy szolgálatot tesznek ezzel, hiszen a magyar parasztság életét mutatják meg és a magyar fajta lelkét tárják fel.”
És a magyar parasztok megírták, megmutatták, feltárták. Mindent elsöprő erővel.
Kitört a háború, akkor be kellett vonulni. Azután nem is volt semmi örömöm, mert ott voltam négy és fél évig. 1915 áprilisában sebesültem, akkor három hónapig két mankón jártam. Azután megint elvittek a harctérre. Ott voltam 1916 júniusban – elfogtak, mikor a nagy áttörés volt, azután orosz fogságban voltam és onnan meg 1918-ban kerültem haza, de azalatt a feleségem meghalt és én nem tudtam semmit, csak akkor, mikor Prágába értem és ott beszéltem a földiekkel. Azt mondták, hogy meghalt a feleségem. Akkor oszt nem volt se nyugtom, se maradásom, mindig mentem egyik irodából másikba, hogy engessenek haza. Azután mikor hazaértem, azt mondták, hogy a házamban lakó lakik, a gyerekek meg az öregapjuknál laknak. Én is odamentem. Mikor megláttam a két családom abban a piszkos ruhában, majd seggre estem. A kicsi meg sem ismert. Azután elmentem a lakóhoz, hogy menjen ki a házamból, az meg azt mondta, hogy a felszólítás után három hónapra. Akkor megint nagyon rosszul esett, hogy erre szenvedtem a hazáért, hogy még a saját házamba se mehetek – írta Agócs István Helvéciáról.
„Rendkívüli megdöbbentő erővel bírnak az egyszerű, írni-olvasni alig tudó fiatal férfiak papírra vetett emlékei” – mutat rá Horváth István irodalomtörténész, aki a Magyar Szemle folyóirat 2014. novemberi számában kezdte publikálni az Illyés-hagyatékban megőrződött kor- és életdokumentumokat, és most ugyancsak a Magyar Szemle kiadásában olyan kötetben tette közzé ezt a gyűjteményt, amelyet tankönyvvé kellene tenni. Amikor a balkáni halálmarsot és a szardíniai fogságot feldolgozó Szamár-sziget szellemkatonái című könyvemhez és a hozzá csatlakozó kiállításhoz, filmhez gyűjtöttünk anyagot, Horváth István akkoriban hívta fel a figyelmemet ezekre a veteránlevelekre. Köztük olyanokra, amelyek árnyalták tudásunkat: például voltak forrásaink arról a szörnyűségről, hogy Szerbiában és Albániában az éhhalál szélére kergetett hadifogoly osztrák–magyar katonák végül már egymást ütötték agyon és falták föl, de hogy ez már a „hosszú utazás” elején bekövetkezett, annak dokumentumait olvasni megdöbbentő: „borzasztó, hajmeresztő látvány tárult szemünk elé: az egyik fogoly hanyatt feküdt, a másik hason, olyan helyzetben, hogy az előbbinek a bal kezét két kezében tartva rágcsálta. Már az ujjakat teljesen leette, amaz nem érezte. Már nem fájt neki, s emez már a jobb kar ujjainál billegett, mint aki harmonikán játszik. Borzasztó sok fogoly, civil és szerb katona éhen halt. Nekem a darabból még volt, sok dög feküdt az útszéleken, ezekről vagdaltunk húst és így megmenekültünk az éhhaláltól” – közli a 237. levélben Horváth Mihály mohácsi-szigeti lakos, igazolva, hogy hiába tudunk bármit is a nagy háborúról, valójában semmit sem tudunk róla.
Margittai Gábor – www.magyaridok.hu
