"A társadalomból kiválasztódik mindig az alja."
Az elmúlt évszázad magyar családtörténeteit átszövik a XX. század diktatúrái, „büntetései”, kálváriái, tehertételei – így a Regős családét is. Ha filmen látnánk, azt mondhatnánk, a valóságban ilyen nem létezik. A főszereplő, Regős Ferencné írásos memoárja és az utódok szóbeli visszaemlékezései azonban megerősítik a tényeket.
A történet meseszerűen indult. Az 1940-es években vette feleségül a fiatal, jogi végzettségű iparügyi miniszteri osztálytanácsos, Regős Ferenc a szép Évát. Boldogságuk nem sokáig tartott, az 1944-es évet a budai várbéli otthonukban igyekeztek átvészelni. A vár ostroma megkezdődött, amikor a gyermeket váró, mindenórás feleségnek és a férjnek el kellett hagynia lakását. Ám ilyen körülmények közt is: „az Élet él és élni akar”! Megindult a szülés, amelyre Regős Ferencné így emlékezett memoárjában:
„Az Úri utcai Nemzeti Bank óvóhelyén, hivatkozva, hogy megtelt a barlang – először elzárkóztak a befogadástól. Végül is megszántak, és a 13 méter mély legfelső szinten (alatta még kettő volt) egy pénztárfülke nyújtott menedéket, melynek üvegfalát Anyám és Férjem újságpapírral borította. Ebben a zugban született meg január 9-én Feri fiam. Kaszap István-ereklyét szorongattam gyűrűm belső mélyedésében, és a vaságy rácsa elszakadt kínos markolásomtól.”
A hit megmentő és megtartó ereje nemcsak itt segítette a fiatalasszonyt… Az újszülöttet még ilyen zord körülmények között is szinte azonnal megkereszteltették. A házaspárnak alig volt mit ennie, fagyott lóhús volt olykor a táplálék, a gyermek csaknem éhen halt bélhurutban.
Márciusban a Regős család visszatért Ostrom utcai zilált otthonába, de az oroszok beözönlése miatt jobbnak látták Pestre, a Petrőczy utcába átköltözni. Közben Éva újból áldott állapotba került, és első gyermekük, Ferike érkezését követően 15 hónap múlva megszületett második fiuk, Péter.
A család továbbra is nyomorgott, de szeretetben, hitben és összetartásnak éltek, s bizakodtak. Mígnem 1947. február 7-én a fekete autó megállt lakásuk előtt. Házkutatás és a szokásos ribillió következett, majd az apát elvitték: a vád összeesküvés volt. Regős Ferencet a – demokratikus államrend fenntartásáért, a bolsevizmus ellen küzdő – Magyar Közösség elleni híres kirakatperhez kötődő koncepciós perek egyikében ítélték el.
Az ismét állapotos, kétgyermekes anya, a szerető feleség napokig, hetekig kereste férjét az „ismert” helyeken: a Markóban, az Andrássy út 60.-ban. Végül nem tudott meg semmit sem róla, de az intelmet megkapta: ha sokat kérdezősködik, őt is becsukják! Regős Ferencné írásában ebből az időszakból olvasható egy szemléletes és döbbenetes mondat, mely mindent elmond lelkiállapotáról: „Imával, önmegtagadással döntögettem az eget.”
Ezután az asszonyt egyesek pénzért hitegették: megmutatják, hol találja meg férjét. Az aggódó nő egészen Balatonfüredig elment, persze mindhiába. Ebben a reménytelennek tűnő helyzetben adott életet harmadik gyermekének, Anikónak. A tényt, hogy Regős Ferenc ekkor már a szibériai Kemerovóban, azaz a Gulag egyik rabtelepén szenvedett, csak évek múltán tudta meg.
Mindeközben a 27 éves, háromgyerekes édesanyától ekkoriban az eltűnt férj fizetését is megvonták. Regősnének annyit sikerült kiderítenie, hogy férje a szovjet legfelsőbb katonai bíróság ítélete alapján hétévnyi ítéletet kapott. Az elkeseredett anya kilátástalan fájdalmában Mindszenty hercegprímástól kért meghallgatást, aki fogadta, és áldással, imával igyekezett erőt adni a fiatalasszonynak.
A gyerekeket nevelni, etetni kellett, így az asszony kénytelen volt „feltalálni” magát, hiába emésztette a bánat férje elvesztése miatt. Regős Ferencné háziipari kézimunkába kezdett: pulóvereket, kardigánokat gyártott saját kézi kötőgépén, ez akkortájt jól jövedelmezett.
Csak a hit adott továbbra is erőt a család számára, főképpen úgy, hogy az apáról az első hírt csak 1948. december 23-án kapta meg az asszony. A szűkszavú levélben ez állt: „Veled vagyok, és három apró gyermekünkkel.” Ezt követően az asszony egy kárpátaljai rabtárs feleségén keresztül tudott félévente levelezni a lényegre szorítkozva férjével.
Az asszony háziipari engedélyét 1950-re bevonták, titokban folytatta a munkát. Amint kiderült, hogy férje a Szovjetunióban raboskodik, egy munkahely sem alkalmazta. Regős Ferencné emlékeit olvasva ezen a ponton úgy érezhetjük, ezt a lelki és testi szenvedést, sanyarú helyzetet, kitaszítottságot nem lehet fokozni. De a diktatúra mindenre képes.
Ismét csengettek Regőséknél 1951. június 26-án reggel: meghozták a végzést a kitelepítésről. Regős Ferencné három gyermekével, rendőri felügyelet alá helyeztetve, a rendszer ellenségeként Büdszentmihályra – Szabolcs-Szatmár-Bereg megyébe – száműzetett. A négy-, öt- és hatéves gyerekek kezét fogva erről számolt be az asszony:
„Anyám jött mögöttünk zokogva, én nem tudtam sírni. A lélek megfagyott. A két pribék közül, akik előttünk, illetve mögöttünk léptek, az egyik fütyült. Igen, gondoltam, és gondolom ma is, a társadalomból kiválasztódik mindig az alja, aki alkalmas az éppen aktuális hóhérmunkára.”
A szibériai lágerbe elhurcolt Regős Ferenc levele feleségének. „Jó egészségi állapotban vagyok”
Miután állati módon bevagonírozták őket, többórás vonatút és várakozás után érkeztek meg az ismeretlenbe, ahol egy paraszti család kis házának kis szobáját kapták meg. A kitelepítettek csak fizikai munkát végezhettek: Regősné a kőtörés és a vályogvetés helyett a tarlóhántást választotta.
A kényszerlakhely áthelyeztetésével, de ugyanazokkal a szigorú feltételekkel (rendőri felügyelet, fizikai munkavégzés, település elhagyásának tilalma) sikerült Tolna megyébe, Bátaszékre átköltözniük. Regősné adminisztrátori állást vállalt Szekszárdon, pedig a falu határát sem hagyhatta volna el, de napszemüvegben, bekötött arccal közlekedve egy darabig bejött a „csel”. A rendőrség hamarosan rájött tevékenységére, és üzletet ajánlott: ha besúgó lesz, folytathatja munkáját. Vakmerőn nemet mondott, végül – csodával határos módon – szemet hunytak adminisztrátori munkája felett.
A megélhetés, a megbecsülés erőt, újból hitet adott az asszonynak, aki kibérelt egy kis házat egyholdnyi földdel. Hét közben este hatig dolgozott, mellette nevelte a három gyermeket, és ellátta a gazdaságot, mindennapjaiban édesanyja volt segítségére.
Kilencszázötvenháromra enyhült a politikai légkör, persze a rendszer természete nem igazán változott, de a gulágrabok egy része hazatérhetett. Regős Ferenc 1953 decemberében érkezett meg. Hogyan folytatta a család megtört életét? Arról így vallott a szilárd hitű asszony:
„Közel hét esztendő után nehéz szavakat találni, csak a csönd beszélt. Lassan azonban a szavak is megértek, míg végül mondatokká váltak, és a közlés vágya is utat talált. Ekkor már átéltük újra az elmúlt éveket, illetve egymás életének küzdelmes éveit. A hogyan tovább? kérdése is megérett, és Isten segítségével feleletet is kaptunk. A pesti otthon már nem létezett, mivel 1951-ben államosították, és mások lakták. A minisztériumot és minden közhivatalt is mások szolgáltak. A régi élethez, jogi pályához visszaút nincs, ezt tudtuk. Maradt a foglalkozás, a fogászat, amelyet Feri a fogság évei alatt sajátított el a Kárpátaljáról érkezett szakkönyvek segítségével. A kemény próbák (erről férjem írhatott volna, de ezt a lehetőséget nem érte meg) árán megszerzett szakmai tudás útlevelet adott az új életbe. 1954-ben ismét más faluban, új otthonban kezdtük újra az életet. Igen, új otthon született, melynek fészekmelegét teljessé tette negyedik gyermekünk, Palikánk érkezése 1955-ben. A szeretet élménye mindegyikőnk ajándéka, jutalma lett. Végtelen történet…”
Mennyi ilyen – kommunista diktatúra szülte – végtelen történet lehet még Magyarországon… Beszéljünk róluk, mert csak a valóság közlésével dolgozhatók fel ezek a nemzedékeken átívelő traumák, sebek, terhek. Talán a gyógyulás egyszer majd nem végtelen történet lesz…
Kovács emőke – www.magyaridok.hu
