1968 – Ötven éve részesült Csehszlovákia „szocialista segítségnyújtásban”
Magyarország, Lengyelország, Bulgária és a keleti német tartományok hadtörténetének nem éppen legfényesebb fejezete az ötven évvel ezelőtti intervenció. Az 1968. augusztus 20-áról 21-ére virradó éjjel a Varsói Szerződés számos tagállamának katonai egységei bevonultak Csehszlovákiába, hogy fegyveres beavatkozással vessenek véget a Cseh Kommunista Pártban kibontakozott eseményeknek.
A csehszlovák fordulat az 1968. januári CSKP-kongresszuson történt, amikor a lemondásra kényszerült Antonín Novotný főtitkár helyére titkos szavazáson Alexander Dubčeket választották meg tisztviselőnek. Egyes vélemények szerint Novotný leléptetése egyértelmű következménye volt elődje, Rudolf Slánský rehabilitációjának. Slánský a csehszlovák Rajk volt. Annak ellenére, hogy meggyőződéses kommunista volt, koncepciós perben ítélték el és végezték ki. Utóda Antonín Novotný lett.
Dubčeknek már komoly tapasztalata volt a sztálinista-félsztálinista rezsim működéséről, hiszen 1951-től kisebb megszakításokkal a szövetségi parlament tagja, egy ideig szóvivője, 1963-tól a Központi Bizottság első titkára is volt. A csehszlovák viszonyokat kevésbé ismerők számára tehát úgy tűnhetett, Alexander Dubček a rendszer része, és a különféle reformokat elindító Novotný bukása után hatalomba kerülvén legföljebb kisebb, a lényeget nem érintő változásokat indít el.
Ezt az elgondolást erősíthette Dubček családi múltja is: a baloldali politikus gyermekkorát Kirgizisztánban töltötte, pacifista édesapja ugyanis a katonai szolgálat elől Clevelandből Európába költözött, majd meg sem állt a festői Kirgizisztánig, ahol 1919-től már javában szovjethatalom volt. Kis túlzással tehát az Egyesült Államokból a Szovjetunióba emigrált. Különös Švejk-világ.
Dubček mégsem vált a rendszer részévé, és a hatvanas évektől kitartóan ténykedett a szocializmus demokratizálásán, ami hosszú távon a rendszer lebontását jelentette. Január 5. és április 10. között a volt sztálinista vezetés lényegében le is mondott. Ez pedig rendkívüli módon bosszantotta a Moszkva vezette monolit hatalmi struktúrát. Úgy érezték, lépniük kell.
Az egyik fő veszélyt az egyetemi ifjúság mozgolódása jelentette. A januári fordulat után márciusban nagygyűlést hirdettek a prágai Károly Egyetem auditóriumába. Hatalmas tömeg gyűlt össze, több ezer egyetemi hallgató préselődött be a terembe. Goldstücker professzor beszédének gyújtó hangú befejezése csak olaj volt a tűzre: „Célunkat eddig még sehol sem valósították meg, pedig a szocializmusnak kezdettől fogva ennek kellett volna lennie: szocialista társadalom az emberi szabadságjogok fundamentumán!”
A folytatás még félelmetesebb volt, akár a többi, diktatúra ellen lázadó országban. Miután március 22-én Novotný a köztársasági elnöki tisztéről is lemondott, Csehszlovákia tiszta lappal indult. Az új, sorban hetedik elnök a németellenes harcok veteránja, Ludvík Svoboda lett – Dubček ajánlására.
Svoboda ugyan a Szovjetunió Hőse megtisztelő cím birtokosa volt, korábban is komoly pozíciót töltött be, és az ellenállásban szerzett bizalmi tőkéje jelentősnek bizonyult. Április 10-én új kormány állt föl vadonatúj akcióprogrammal. Szocialista demokráciát hirdettek, elkötelezték magukat az alapvető emberi jogok tiszteletben tartása mellett. Szocialista demokrácia? Ma már világos, hogy ez fából vaskarika.
A gyülekezési és egyesülési szabadság jegyében rögvest megalakult a csehszlovák volt politikai foglyok szövetsége. Újjászerveződtek a korábban betiltott cserkészek és a Sokol mozgalom. A véleménynyilvánítás szabadsága jegyében az állami hírközlő eszközök sokkal szabadabban kezdtek működni. Az akcióprogram eredményeként a keresztényekre immár „egyenlő felekként tekintettek, akik jogaik teljes élvezetében végezhetik munkájukat”. Lehetővé vált a szabad helyváltoztatás és utazás. Hozzáfogtak az osztrák és bajor irányban kiépített vasfüggöny lebontásához.
A béketábor közvéleménye a hivatalos híradásokból aligha érthette meg, hogy Csehszlovákiában komoly változások történtek. És persze Dubček „elvtárs” sem azon munkálkodott, hogy mindenki számára egyértelművé váljék: demokratizálni szeretné országát. A januári pártkongresszussal kapcsolatban például kor- és kommunizmuskompatibilis nyilatkozatokat tett a televízióban a nyílt és elvtársi légkörben zajló pozsonyi találkozó után. Ezen a pozsonyi baráti találkozón azonban Dubček alighanem komoly figyelmeztetést kaphatott: Brezsnyev mellett jelen volt a későbbi intervencióban részt vállaló valamennyi „szövetséges” állam vezetője is.
A csehszlovákiai változást akarók számára nem sok bizakodásra okot adó körülmény lehetett, s talán vezetőik ezért kapaszkodtak görcsösen a kommunista frazeológiába. A kevés nyelvi újítás közül azonban volt, ami módfelett bosszantotta a diktatúra vaskalapos követőit. Leginkább az „emberarcú szocializmus” – amely nálunk az 1989-es fordulat előtt került elő, s vált a pártnómenklatúra egyik utolsó szalmaszálává. Ez a veszélyes kifejezés ugyanis magában hordozta az elhatárolódást a korábbi, nyilván „nem emberarcú” szocializmustól, amelyről a dolgozó tömegek széles csoportjainak lehetett tapasztalatuk. Legalábbis a legfelsőbb hatalom ettől tarthatott.
Prágaiak figyelik a szovjet páncélosok hadmozdulatait a főváros 1968. augusztus 21-i megszállása után
Fotó: MTI/CTK
A színfalak mögött megdöbbentő játszma zajlott. A CSKP Központi Bizottságának az ülése például renitens módon úgy döntött június 1-jén, – ráadásul egyhangúlag –, hogy rendkívüli kongresszust hívnak össze szeptember 9-re. Ez már nem gyanús jel, hanem kifejezett hadüzenet lehetett Moszkvának. A rendes kongresszus ugyanis csak két évvel később volt esedékes, 1970-ben. A csehszlovák vezetés kibontakozásról álmodozott, a szocialista tömb, miután nem sikerült a pártszakadás megvalósítása, Moszkvával való végleges szakítást vélelmezett.
A korabeli újságokból nem derülhetett ki pontosan, de az 1982-ben kiadott Világtörténet évszámokban című könyv szerkesztői már bátran megírták, hogy amikor július 13-án a népi demokrácia képviselői Varsóban tanácskozásra gyűltek össze, a fő megbeszélnivaló a csehszlovák válság volt. A Szovjetunió, Bulgária, Lengyelország, az NDK és Magyarország képviselői ekkor már valószínűleg a katonai megszállás gondolatát – esetleg részleteit – vitatták meg. Két nappal később Leonyid Iljics Brezsnyev a csatlós országok vezetőinek aláírásával levelet is intézett a renitens országhoz. Ez volt a hírhedt „ötök levele” Kádár János aláírásával.
No persze jót akartak. Segítséget próbáltak nyújtani. Ezért meginvitálták a csehszlovák kommunistákat egy moszkvai találkozóra. Ám a pernahajderek, 12 évvel a magyar szabadságharc letörése után, nem kívántak élni a baráti szovjet látogatás lehetőségével. Viszont sikerült elérniük, hogy július 29-én végül csehszlovák területen kerüljön sor a kissé erőltetett „nemzetközi” találkozóra, Brezsnyev idiotisztikus kalaplengetésére.
Ma már tudjuk: mindez puszta színjáték volt. 1968. július 27-én már elindultak a Magyar Néphadsereg egységei… Miközben Brezsnyev a fotóriporterek előtt vidám, joviális és látszólag egyenrangú partnerként beszélgetett Dubčekkel, már a Varsói Szerződés hadosztályait mozgósította Csehszlovákia ellen. A prágai tavaszt sikerült erővel leverni.
Megsemmisíteni azonban már nem lehetett.
Intervenció alulnézetből
Az 1968-as katonai beavatkozás Magyarországon is a nyilvánosság kizárásával történt. A hazai tömegtájékoztatás csak augusztus 22-én adott hírt a katonai beavatkozásról. Az országos napilapok címoldalon közölték a Magyar Távirati Iroda „illetékes helyen” felhatalmazott közleményét, amely tudatja a hazai lakossággal, hogy: „A szomszédos Csehszlovákia párt- és állami személyiségeinek kérését teljesítve, a Magyar Népköztársaság kormánya – együtt más szövetséges országokkal – segítséget nyújt – beleértve a fegyveres támogatást is – a testvéri csehszlovák népnek a belső szocializmusellenes, valamint a külső imperialista erők által létrehozott ellenforradalmi fordulat veszélyének elhárítása céljából.” Az ötven évvel ezelőtti katonai cselekmények szereplői közül sokan ma is élnek. A hadműveletnek tíznél több teológushallgató is résztvevője volt. Kispapok, akiket korábban nem rendeltek be szolgálatra, ám az 1964. szeptember 15-én aláírt részleges vatikáni megállapodást követően a kommunista hatalom úgy gondolta, az Agostino Casaroli államtitkár-helyettes által aláírt megállapodás értelmében a teljes egyenlőség érvényes a kispapokra is.
A ma már aranymisés ferences, P. Orbán Márk 1966-ban, örökfogadalmas szerzetesként vonult be. A katonákat 1968 nyarának végén hadgyakorlatra vezényelték a nagyatádi laktanyából, de ebben nem volt semmi különös. Augusztus 20-a előtt azonban az állományt a határhoz szállították, Letkés közelébe. Az átvonulás – Márk atya véleménye szerint – egyszerre volt a legaljasabb és a legemberségesebb. A csehszlovák határőrök feladata ugyanis az országhatár védelme lett volna. Csakhogy augusztus 20-án a magyar fél ünnepséget rendezett az Alkotmány tiszteletére, és erre meghívták a csehszlovák határőröket is Magyarország területére. A határőrök gyanútlanul elfogadták a meghívást, de az ünnepség után rövid ideig fogollyá váltak. A magyar haderő így tudta minden különösebb atrocitás nélkül átlépni a határt. Titokban. A Szabad Európa Rádió is csak két órával később értesült a szocialista „segítségnyújtásról”.
Bár a nagyatádi laktanya honvédjei Letkésnél lépték át a határt, továbbvezényelték őket Párkányig (Štúrovo). Nézegették a magyar katonákat a párkányiak, és fogalmuk sem volt arról, vajon honnét jöhettek ezek a különös ruházatú hadfiak… Egyébként sem nagyon tudták mire vélni a katonai beavatkozást, hiszen a prágai történések nemcsak a magyar nagyközönség számára voltak érthetetlenek, hanem a csehszlovák „vidék” sem mindig tudta követni az eseményeket.
De azért volt valamekkora ellenszenv is a bevonulókkal szemben. A cseh és szlovák lakosság előszeretettel támadt a magyar haderőkre, bár eszközeik tekintetében nem a „csapásmérés” volt a fő szempont, hanem az ellenszenv demonstrálása. A nagyatádi laktanya katonáit felkészítették erre is. Márk atya visszaemlékezése szerint akácosba vezették őket, és parancsba kapták, hogy vágjanak husángokat. Ez lett a magyar csapatok elrettentő eszköze. A magyar katonák a furkósbotoknak nevet is adtak: hol Dubčeknek hívták, hol Svobodának. Ám e korszerű harci eszközök használatára sohase került sor.
A magyar lakosság persze fokozott érdeklődéssel figyelte a magyar katonák megjelenését. Sokan azt gondolták, hamarosan helyreállnak a történelmi Magyarország határai. Amikor kivonultunk – meséli P. Orbán Márk –, rengeteg síró emberrel találkoztunk. Számukra akkor lett világos, hogy nem nemzetpolitikai okokból avatkozott be a magyar kormány a csehszlovák belügyekbe…
Fáy Zoltán – www.magyaridok.hu
