A vagonlakók és menekültek sorsa kitépett lap a magyar történelem könyvéből.
Trianon – A napokban fölkerült az internetre a vagonlakók adatbázisa
A két háború közötti történetírás sem foglalkozott velük mint egységes tömeggel. Nem volt pártjuk, miközben a területi revíziót minden politikai csoportosulás nemcsak szükségesnek, de lehetségesnek is tartotta, az ezt célul kitűző szervezeteket a trianoni békeszerződés értelmében azonban betiltották. 1945 után pedig az internacionalizmus miatt nem lehetett beszélni erről a traumáról.
A szepességi cipszerekről akartam filmet készíteni 2008–2009-ben. Ennek a filmnek a szakértője hívta fel a figyelmemet egy folyóiratban megjelent tanulmányra, amely a Felvidékről Miskolcra menekültekről szólt, köztük olyan szepességi szászokról, akik annyira nem akartak csehszlovák állampolgárok lenni, hogy inkább a magyarországi vagonlakást választották. Ez a vagonlakás számomra teljesen új információ volt, mert családilag nem voltam érintve, az iskolában nem tanították, és kiderült, hogy nincs is feldolgozva. Úgy gondoltam, nagyobb téma ez annál, mint hogy mellékmondatként szerepeljen egy filmben.
Elkezdtem érdeklődni a vagonlakók után, hogy filmet készítsek ebből a témából. Ismerőseimnek, kollégáimnak beszéltem az engem felkavaró felfedezésről, és kiderült, hogy vannak közöttük családilag érintettek, akiktől megtudtam, hogy áll még néhány, a menekültek számára épített lakótelep: a Juranics (ma Stróbl Alajos) utcában és a Pongrác úton. Kimentem a helyszínre, és utcai járókelőket leszólítva kérdezősködtem, hogy ismernek-e olyan idős embereket, akik régen laknak a telepen. És találtam is olyanokat, akiknek szülei, nagyszülei menekültként kerültek a telepre. Helyi újságokban jelentettem meg felhívást, amelyre szintén voltak jelentkezők, akik újabb neveket adtak. Így összesen 32 embert találtam, akik közvetve vagy közvetlenül érintettek voltak.
Általuk naplóhoz, visszaemlékezéshez sikerült hozzájutnom (nagyobbrészt kéziratban), amelyek az adott eseményekkel foglalkoztak, vagy érintették azokat. Legnagyobb segítséget Márki Sándor történész, kolozsvári egyetemi tanár naplója jelentette. Erdély elvesztését, a magyarok ellehetetlenítésének folyamatát, a vonatutat is részletesen leírta. Az Országos Széchényi Könyvtár Hírlaptárában 61 újság több évfolyamát néztem át, köztük az Erdélyi Hírek menekültújság számait.
A Menekültek könyvében 73 elüldözött írta le kálváriáját 1939-ben. Ezeket a visszaemlékezéseket forráskritikával kellett kezelni, mert az emberek a saját tragédiájukat természetesen túldimenzionálták. MÁV-levéltárban megtaláltam (az eddig nem publikált) Naplószerű feljegyzések címmel 17 kötetbe összegyűjtött jelentéseket „az ellenséges megszállások következtében a vasúti üzem szolgálatában és igazgatásában előidézett nehéz-ségekről, jogtalan és erőszakos beavatkozásokról és az államvasutak tiltakozásáról”.
Amikor a Csonka vágányon című film 2014 augusztusában elkészült, akkor szembesültem a ténnyel, hogy az összegyűjtött anyagnak csak töredékét használtam fel. Mi történjen a többivel? Ekkor jutott eszembe, hogy könyvben kellene közreadni a teljes anyagot. Nem volt szerződésem, sem ígéretem, hogy úgy mondjam: belső szükségét éreztem a könyv megírásának, az általam megismert információk továbbadásának.
A könyvet is úgy írtam, szerkesztettem Trianoni árvák címmel (Noran Libro Kiadó, 2018), ahogy filmet készítek: apró részleteket illesztek egymás mellé, addig, amíg azok teljes képet nem alkotnak. Alapelvem volt, hogy semmi sem áll önmagában, mindennek van előzménye és következménye. Ahogy például a film csak érintette, hogy a magyar tudatuk miatt az idegen államra letett esküt megtagadók jelentős része nem magyar származású volt, úgy a könyvben a nemzetiségi kérdést is történetiségében és komplexitásában igyekeztem bemutatni.
A másik nagy tanulsága a filmnek és a könyvnek, hogy a dolgokat nem statikusan, hanem dinamikusan kell szemlélni. A kiutasításoknak, meneküléseknek sem csak egyfajta indítéka volt, legalább három fázist különböztethetünk meg. Az első időben (1918. novembertől 1919-ig), az idegen hatalmak területfoglalásakor a magyar államhatalom képviselőit azonnal leváltották, helyükre saját embereiket ültették. Az államapparátust működtető tisztviselői kart megtartották volna (1919–1920. június), ha azok leteszik az új államra a hűségesküt. Ezt nagyon sokan megtagadták, őket állásukból elbocsátották, szolgálati lakásukból kilakoltatták, de az országban a békeszerződés aláírásáig megtűrték személyüket. A harmadik nagy hullám az úgynevezett optánsoké volt. A békeszerződés aláírásával mindenki automatikusan annak az országnak a polgára lett, ahová az újonnan meghúzott határral került. Ugyanakkor a békeszerződés lehetőséget (opciót) adott arra, hogy egy éven belül mindenki eldönthesse, hogy az „új” vagy a „régi” ország polgára akar-e lenni. Ez a hullám 1920 júniusától 1924-ig tartott.
A menekültek/kiutasítottak teherkocsikban próbáltak átmenteni addigi életükből annyit, amennyi egy marhavagonba belefért. Sok mindenre számítottak, de arra nem, hogy a csonka ország sem lakást, sem munkát nem tud biztosítani számukra. Így több tízezren hónapokra, évekre emberi tartózkodásra alkalmatlan, télen kifűthetetlen, nyáron kazánforróságú vagonban rekedtek. De nem csak az időjárás okozott gondot. A tisztálkodás lehetőségének korlátozott volta, az illemhelyek hiánya, a víz és tüzelőanyag megszerzésének nehéz-ségei, az állandó füst- és koromszennyezés, a tolatómozdonyok által okozott balesetveszély (sok, a sínek között játszó gyereket gázoltak halálra)mind csak fokozták a menekültek frusztráltságát…
A lehetőségekhez képest igyekeztek a vagonban lakást megszüntetni, iskolák mellett volt tábori kórházak barakkjaiba (Auguszta-, Mária Valéria-, Zita-telep) költöztetni a menekülteket, amit ők nehezen fogadtak el. Felmerül a kérdés, hogy miért nem épített a kormány lakásokat. Ennek legnagyobb akadálya a szénhiány volt, mert például egy háromemeletes lakóház felépítéséhez szükséges téglamennyiség kiégetéséhez hatvan vagon szénre lett volna szükség. Ezért aztán a menekültek számára a kislakásépítési program csak 1921 augusztusában, népszövetségi kölcsön segítségével indulhatott meg.
A magyar állam a lehetetlen helyzeten a menekültek befogadásának időleges korlátozásával igyekezett úrrá lenni. 1921 márciusától 1922 júniusáig négyszer hosszabbították meg a beköltözési tilalmat.
A korabeli hivatalos adatok szerint 350 ezer ember menekült a megszállt területekről az anyaországba, a mai kutatások 420-425 ezer menekültet valószínűsítenek. Az ország majd minden állomásán álltak menekültek által elfoglalt vagonok, 1921 szeptemberében 4800 kocsit vontak így el a forgalomból, tetemes kárt okozva ezzel a MÁV-nak. A legtöbb vagon a Nyugati pályaudvar mellékvágányain állt, a sor az állatkertig húzódott.
Az anyaggyűjtés „mellékterméke” volt az összegyűjtött menekültlista, amely könyvem mellékleteként jelent meg DVD-n a filmmel együtt.
A melléktermékből most az MTA Bölcsészettudományi Kutatóintézet Lendület Trianon 100 Kutatócsoportjának jóvoltából érték lett. A több mint 15 ezer családfő nevét tartalmazó névsor nagy része a néven kívül tartalmazza a család létszámát, a családfő foglalkozását, a korábbi és a Magyarországra való érkezésük helyét. Az adatbázis eredetileg az érkezés időrendjében közölte a neveket.
A kutatócsoport honlapjára a napokban felkerült, és a trianon100.hu/menekültek linkre kattintva ábécésorba rendezve elérhető. Az adatbázis az ősök keresése, családfakutatás mellett történészek és más kutatók részére komolyabb társadalomtörténeti elemzésekre is alkalmas.
Dékány István – www.magyarnemzet.hu
