Kazinczy Ferenc a kolerajárvány áldozatául esett 1831-ben
Nagy nyelvújítónk, Kazinczy Ferenc 72 évesen is annyira szorgosan munkálkodott, mint ifjú titán korában: utazott, írt, levelezett és új kötete jelent meg, mozgalmasan és változatosan telt neki az 1831-es esztendő. Még csak nem is sejtette, hogy az év derekán őt is megöli majd az akkoriban „mirígynek” hívott ázsiai kolera.
Kazinczy Ferenc munkásságának legértékesebb részének leveleit tartják, ezekben a „mirígy” pusztításáról is beszámolt. És hogy megtudjuk, mennyire sokrétű volt a tevékenysége, elég, ha csak belenézünk az évi „úti naplójába”: Pesten járt, részt vett az Akadémia munkájának megindításában, írótársaival és Széchenyi István gróffal is találkozott, áprilisban Pannonhalmára látogatott, ahol jó barátja, Guzmics Izidor bencés szerzetes, író fogadta. Útja maradandó élményeit mindjárt meg is írta Szemere Pál péceli házában április végén, s egy hét múlva Landerer nyomdájából kikerült a Kazinczy útja Pannonhalmára, Esztergomba, Váczra című, 58 oldalas könyvecske.
A derűs év ezután fordult borúsra: a vészesen terjedő kolerajárvány miatt nehezen jutott haza Széphalomra, a megérkezése utáni másnapon már lezárták Zemplén vármegye határát. A kordont katonaság őrizte, királyi biztosok vezetésével próbálták megfékezni az Északkelet-Magyarországon dühöngő járványt, inkább kevesebb, mint több sikerrel, aminek változó okai voltak. És még a koleralázadás is kitört, hisz a jobbágyok azt hitték, hogy a kutakba szórt – a kolerára különben hatástalan – bizmutporral őket akarják megmérgezni, de lehet, hogy a járvány következtében kialakult éhínség borzolta fel a kedélyeket végképp. (Az 1831. szeptember végéig tartó kolerajárvány következtében az országban majdnem félmillió ember betegedett meg, a felük meghalt, a Magyar Királyság akkori lakosságának 2,8 százaléka.) Július elején a kór megjelent Zemplén vármegyében, oly nagy „rémülést” okozva, hogy a sárospataki diákokat is hazaküldték az iskolából.
„Képzelem, édes barátom, mint rémíte el benneteket is a’ Cholera híre, ’s tisztemnek ismerem elmondani, amit tudok, de előre bocsátván, hogy sokat nem tudok; mert Zemplény el van zárva, én pedig a’ Zemplény’ széléhez csak 600 lépésnyire, ’s anyahelyétől, Ujhelytől, csak eggy órányira, de Abaujban lakom; ’s így Zemplény közt és köztem el van rekesztve minden közösűlés. Munkácsról érkezett hírek szerint, a’ sót Máramarosból Tokajba szállító Oroszok és Oláhok a’ cholerát Ugocsában elterjesztették. Utána küldöttek a’ mirígyeseknek, sokat közzűlök elfogattak; némellyíke, félvén a’bajtól, megszökött, ’s a’ bajt Szathmárban (nevezetesen Cseke helységben, hol a mi Kölcseynk), Szabolcsban, Beregben elterjesztette” – írta Kazinczy július 16-án kelt levelében Guzmics Izidornak, ekkor még higgadtan, ismeretterjesztő hangnemben, nem magát, hanem az akkor még 41 éves Kölcseyt féltve, aki szerencsére életben maradt.
Mi több, az egyik levelében, melyben felkoncolt nemesekről és az általános felfordulásról is írt, halálozási arányokat is közölt: „Ujhelyben már szűnik a’ baj. Ott minden 25dik kiholt, – Tolcsván minden 9dik, – Olasziban minden 4d.” A kór megszűnése elvetélt remény maradt csupán, a „mirígy” csak akkor kezdett igazán dühöngeni. Kazinczy Ferenc fokozatosan döbbent rá arra, hogy a veszély bizonyára valódi.
Pásztor János alkotása Budapesten, a Bécsi kapu téren állít emléket az írónak
Fotó: MTI/Jászai Csaba
Nemsokára Széphalmon is megjelent a betegség, sokan bele is haltak, sőt a fiai, Lajos – aki később a 14. aradi vértanúvá vált – és Bálint augusztus közepén hánytak és belázasodtak. A kolera nyilvánvaló tüneteit Kazinczy „mirígytagadó” módon gyomorbántalmakra fogta, végül belátta, hogy Lajos fia bizony kolerás. A leveleiben sokszor angyalnak becézett felesége odaadó ápolásának köszönhetően a fiúk meggyógyultak, de abban már hiába reménykedett, hogy a járvány hamar elmúlik, sőt az egyik levelében már arra utalt, hogy maga is beteg lehet.
„Élek, édes barátom, én és az enyéimek; de harmad nap olta a’ mirígy Széphalmon is pusztít. Az őr, mely a mirígyes Újhelyből senkit bé nem ereszte eddig, most már innen el van véve, és hátrább van állítva. Én azt sem tudom mint féljek; zavar minden gondolatom. Feleségem pedig látogatja a’ betegeket, gyógyítja, gyámolítja, táplálja. Azt teszi a’ mit egy Angyal. De az Angyal nem gondolkodik arról hogy mit fog maga is enni, ’s gyermekei nincsenek, mint nekem. Ha elkap a halál, gyermekeim földönfutó koldusok lesznek.”
Az idős korában is nyughatatlan Kazinczy, aki még mindig irodalmi vitákat gerjesztett és irodalmi ármányokat szőtt, augusztus 21-én még bent járt a sátoraljaújhelyi vármegyei levéltárban, ám két napra rá olyannyira súlyosbodott az állapota, hogy még aznap meghalt, és azon nyomban el is temették. Pintér Jenő azt írja a Magyar irodalomtörténetében, hogy a gyors temetés oka a Kossuth Lajos elnöklésével működő vészbizottság parancsa volt, miszerint az „ázsiai ragályban” elhunytak tetemeit a járvány további terjedésének meggátlása miatt azonnal el kell hantolni.
Nélkülözéssel küzdő özvegye megható szavakkal esedezett Zemplén vármegyéhez, hogy napi tíz ezüstgarassal számítva fizessék ki számára elhunyt férje napidíjait augusztus 21-ig. Egy évvel az író halála után, az Akadémián pedig már az a Kölcsey Ferenc tartotta meg az emlékbeszédét, akivel sokat levelezett, és akit nagyon féltett a „mirígytől”: „Eszköz volt ő is a sors kezében; izzadott ő is azért, aminek gyümölcseit aratni más fogja; félszázadig küzdött a pusztában, s egy messze pillantás az igéret földébe lőn minden jutalma.”
Pataki Tamás – www.magyarnemzet.hu
