A balatoni nyaralótelepek szolidan rendezett stílusukat, középosztályi státuszukat az 1950-es években elveszítették. A tömeges, turnusokban zajló üdültetésre átrendezett települések nehezen tudtak megbirkózni a hirtelenjében megváltozott viszonyokkal. A vállalati üdülőkben éjjel-nappal üvöltő hangszórók, a sétányok megrongált padjai, a feldúlt virágágyások mellett „nemcsak a strandfürdőn, hanem az üdülőhelyek egész területén fürdőruhában, szinte pucéran sétálgatnak az emberek”. Mindez eltörpült a települések lerobbant infrastrukturális állapota mellett. 1956-ra a balatoni szállodák második és harmadik emeletére már nem megy fel a víz, az évente félmillió látogatót fogadó Tihanyban nincs nyilvános WC, és még egyetlen autós kemping sincs a magyar tenger partján. Ez utóbbi még senkinek sem hiányozhatott, hiszen maroknyi kiválasztottnak volt csak magánautója Magyarországon.